Fókuszban Kritika

Tíz kicsi helyett hat nagy indián – The Standoff at Sparrow Creek

Visszafogott, ugyanakkor hatásos és pattanásig feszült thriller a The Standoff at Sparrow Creek, ami zsánerfilmnek se utolsó, de még az Egyesült Államokra egyre súlyosabban terpeszkedő fegyverkultúráról is tud egy-két szót mondani.

Iskolai mészárlások, állig felfegyverzett bankrablók, szabadon árusított katonai géppuskák. Dolgok, amikről mi csak címszavak szintjén, hírként hallunk Európában, és csak fogjuk a fejünket, hogy miként lehet ez a mindennapok része Amerikában. Az elmúlt években azonban már a tengerentúlon is egyre többen vitatkoznak a szabad fegyvertartás jogosságáról és a fegyverkultúrából eredő erőszakról.

Henry Durham rendező első nagyjátékfilmjével, a The Standoff at Sparrow Creekkel viszont nem kíván expliciten beszállni ebbe a politikai pro és kontra vitába, sokkal inkább egyfajta háttérnek teszi meg azt az apokaliptikus érzetet, hogy a cselekmény egy olyan világban játszódik, ahol emberek bármikor képesek tucatszám legyilkolni egymást a legmodernebb eszközökkel. A The Standoff at Sparrow Creek szereplői ráadásul külön milíciákba is képesek szerveződni, hogy önálló háborút vívjanak a fenntartó rendszerrel.

Gannon (James Badge Dale) az egykori zsaru egy ilyen milícia tagja. Titokban működnek, titokban találkoznak, titokban halmozzák a fegyvereket, tartják a kapcsolatot más milíciasejtekkel és készülnek a lehetséges háborúra. Ám egyik este minden megváltozik. Valaki profin rajtaüt egy rendőrségi temetésen, és lemészárolja a gyászolókat. Az elkövető az ő milíciájának puskáját használta, az ő gránátjukat és az ő mellényüket. A milícia vezetője, Ford (Chris Mulkey) hamar leszögezi, hogy a tettes csakis közülük való lehet. Gannon pedig megkapja a feladatot: vallomást kicsikarni az elkövetőből a legrövidebb időn belül, hogy aztán odadobhassák a rendőröknek.

A The Standoff at Sparrow Creek nem a látványos tettek és akciók filmje.

Szűk másfél óráját egyetlen helyszínre és hat szereplőre korlátozták. Egy raktárhelyiség koszos, dohos, sötétbe burkolózó, hol nyomasztóan tág, hol fojtogatóan szűk tereibe. A cselekmény gerince pedig nem lövöldözések, hanem hosszas párbeszédek, kihallgatások, és egymásnak ütköztetett vélemények sorozatából áll. Minden karakter motivációjáról és háttértörténetéről kapunk információt, ám szájbarágás helyett csak annyit, ami szükséges a történethez és annak előrelendítéséhez. Az erőszak fenyegetése folyton jelen van, de ritkán szabadul csak el, és akkor is képen kívül.

Durham dialógusai feszesek, intenzívek, sokszor egy pszichológiai adok-kapok játékhoz hasonlíthatóak. Észérveket, terelést, múltban való vájkálást, bűntudatkeltést, mindent bevet. Ennek ellenére mindig jön egy újabb és újabb csavar, ami megborítja az addigi teóriát, és még sürgetőbbé, még elszántabbá teszi a karaktereket. A rendezés ezt a fokozatosan emelkedő, „senki-se-bízzon-senkiben”-féle paranoiás hangulatot már az első percekben megteremti, és csak tovább fokozza akár olyan aprónak tűnő, de fontos eszközökkel, mint a filmzene teljes hiánya. A képi világ erős fény árnyék-kontrasztjai és szögletes kompozíciói pedig vizuálisan kiemelik a bezártság és a bizonytalanság érzetét.

Persze egy ilyen, erősen dialógusokra épülő film nem sokat érne, ha nem lennének benne olyan színészek, akik a leírt sorokat nem tudnák hitelesen előadni.

Szerencsére Durham remek érzékkel válogatta ki a nagyrészt ismeretlen, de karakteres színészekből álló stábot, ahol mindenki sikeresen átlényegült. A kígyóvállú Beckmannt alakító Patrick Fischler, a sokat látott öreget játszó Gene Ford vagy a néma szociopata tankönyvi példájának beillő Robert Aramayo mind kiválóan hozzák szerepüket. De a legismertebbnek számító James Badge Dale (A tégla) is azt bizonyítja, hogy a hollywoodi ligához képest mennyire alulértékelt színésznek számít. Karaktere úgy képes határozott és kemény lenni, hogy közben félelmei, korábbi traumái az arcára vannak írva, és bizony van, aki ezt le is olvassa róla.

Említettem, hogy a The Standoff at Sparrow Creek nem politizál nyilvánosan, és bár ez tényleg így van, tematikájában és megvalósításban is mindenképp érezhető egyfajta alkotói reflektálás arra a megtépázott, félelemmel teli közhangulatra, ami az elmúlt évek eseményei miatt eluralkodott Amerikában. Azt az érzetet, hogy csak egy nagyobb hatalom kiszolgáltatott bábja vagy, az életed pedig egy szemvillanás alatt értékét veszíti. Ráadásul Durham nem oldja fel teljesen a feszültséget, nyitva hagy megválaszolatlan kérdéseket, a film zárlata pedig inkább nyugtalanító, semmint megváltó.

Képzeld el Quentin Tarantino Kutyaszorítóban című remekművét, csak aztán vedd el belőle a cool dumákat, adj hozzá zordabb stílust és jóval több realizmust, máris megkapod a The Standoff at Sparrow Creeket. Igazi indie gyöngyszem, remek színészekkel, feszültséggel és releváns témákkal.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..