A Star Wars: Az utolsó Jedik kényelmes film: felültet a nosztalgiavonatra, zökkenőmentesen furikázik körbe-körbe a terepasztalon, pedig mennyivel jobb lett volna, ha valaki meghúzza a vészféket.
A parafrázisok lényege, hogy saját szavainkkal foglaljuk össze egy létező műalkotás lényegét, ez a művelet pedig szükségképpen értelmezés is egyben. Azaz parafrázist készíteni akkor van értelme, ha van egy olyan erős szerzői elképzelésünk, amely indokolttá teszi az újrajátszást: az eredeti mű továbbgondolása, jelenre vonatkoztatása, korábban nem hangsúlyozott összefüggéseinek feltárása mind indokolttá teheti ezt. Instant példa: Pilinszky János Parafrázis című versének távlatai és mélysége lenyűgöző.
Rian Johnson parafrázist készített Az utolsó Jedikkel, de olyat, amely csak kisebbíti a korábbi mű hírnevét, nem nemesíti meg a forrását. Így még csak tisztelgésként sem funkcionál, mint ahogy Az ébredő Erő tette, ez pedig több szempontból is hatalmas csalódás. Egyrészt a két évvel ezelőtti filmnek a hamvaiból kellett feltámasztania a Star Wars-sorozatot: az ezredforduló előzménytrilógiája a rajongók egybehangzó véleménye szerint nem ért az eredeti hármas nyomába, mégis mindenki arra vágyott, hogy folytatódjon a legenda. Az ébredő Erő az újindított filmfolyam bevezetéseként, főhajtásként helyénvaló darab volt, miközben korrekt szórakozást is nyújtott. Képtelen volt újat mondani, mégsem kellett szégyenkeznie miatta senkinek.
Az utolsó Jediktől joggal várhattuk, hogy az előkészítés után továbblép, végre komolyan veszi a feladatát és – ahogyan annak idején A Birodalom visszavág tette – elmélyíti a problémákat, összekuszálja a szálakat, növeli a téteket és az elviselhetetlenségig fokozza a várakozást a befejező részig.
Sajnos éppen az ellenkezője történik, ráadásul oly módon, hogy alig hittem a szememnek.
Apró spoiler: Az utolsó Jedik vígjáték. Nem gondoltam volna, de Dunai Marcell kollégám szavai a szintén friss Thor: Ragnarökről tökéletesen illenek erre a filmre is. „Az új Thor vicces film: nevetünk az elején, a közepén, a végén. Röhögünk a harcok közben, a drámai fordulatoknál, a halálon és pusztuláson, mindenen, amit a szuperhős filmekből jól ismerünk. A nagy hahotázásban pedig észre sem vesszük, hogy a képregényfilmek korának ezzel vége.” Rian Johnson filmje ugyanezt műveli a Star Wars franchise-zal: aprópénzre váltja a legendát, feláldozza a mélységet néhány poén oltárán. Az egész folyamatot tökéletesen szimbolizálja a film rettegve várt új lényecskéje, a porg. A porgokból nem lett új, idétlen Jar Jar Binks. Aranyos plüssfigurák ők, a moziban ülő hölgyek egy emberként elaléltak, amikor felbukkantak. Éppen csak cukiskodásuk eltereli a figyelmet a lényegről, a komolyság eltüntetésével pedig észrevétlenül megfeledkezünk róla, mi is ennek az egész történetnek a tétje.
Ezt az érzést csak fokozza a forgatókönyv céltalansága. Az utolsó Jedik végén ugyanott tartunk, mint az elején – a Mad Max: A harag útja önmagába záródása semmi ahhoz képest, amit ez a film megenged magának. A végtelennek ható űrcsaták elvesztik a jelentőségüket, egy sikertelen, de legalább túlnyújtott akció semmivel nem lendíti előre a cselekményt, és a szereplők jelleme is csak minimálisan árnyalódik a film során – ezek után joggal merül fel a kérdés, hogy mi értelme volt ennek a filmnek?
Végtelenül szomorú, ahogy Az utolsó Jedik önmaga paródiájává válik, miközben a korábbi filmek szereplőinek, helyszíneinek, fordulatainak vagy akár beállításainak ismétlődése pofátlan idézgetéssé válik. Felháborító ez a cinkos összekacsintgatás, hiszen sehová nem vezet, csupán a rajongók (vélt) igényeinek kiszolgálását célozza. Elég csak Rey mostani és Luke egykori tanulási folyamatát összehasonlítani, máris szembetűnik, ennek a filmnek mennyire nem volt átgondolt koncepciója, önálló mondanivalója vagy akár csak érzéke a dráma iránt.
De még csak nem is elegáns, amit a film művel: ennél szájbarágósabban valószínűleg képtelenség lett volna tálalni az összes vizuális és verbális párhuzamot. A legabszurdabb mégis Az utolsó Jedik álszentsége: emlékszem, mennyire jól esett, mikor néhány hónapja Johnson pikírten megjegyezte, ez a film – Az ébredő Erővel szemben – nem a klasszikus trilógia lemásolása lesz.
Hát, tényleg nem az lett, mert még másolatként sem működőképes.
George Lucas kereken negyven éve megteremtett egy világot, utódai pedig képtelenek bővíteni ezt az univerzumot, egyszerűen csak az örökségéből élnek. Ez a kizsigerelés persze nem meglepő a túltolt franchise-ok korában, mégis annyira jó lett volna, ha a Star Wars nem esik áldozatául a profitmaximalizálás érdekében a legkisebb közös többszörös elvének. Megértem, ha sokaknak elég az a túlcsorduló nosztalgia, amit Az utolsó Jedik immár nemcsak tartalmával, hanem békebeli hangulatával, retro technikai megoldásaival is képvisel, mégis meggyőződésem, hogy a filmművészetet és általában a kultúrát a változás viszi előre, a fejlődés elkerülhetetlen.
Az utolsó Jedik viszont csak a felszínen változtatgat, vagy ha mélyebbre merészkedik, az garantáltan felemás végeredményeket szül. 2017-et írunk, tehát kell egy fekete és egy ázsiai szereplő, a főhősünk pedig nő. Rendben, de mennyiben tesznek hozzá ezek a megoldások az univerzum működtetéséhez? Főleg az utóbbi lehetőséget hagyja megdöbbentően kiaknázatlanul a film: egyáltalán nem okozna különbséget, ha Reyt egy férfi játszaná.
Ahol messzebbre merészkedik a film, az az Erő természetének árnyalása.
Ugyanakkor az eddig ismeretlen lehetőségek, működésmódok következetlen feltárása elbizonytalanít: ha eddig is tudta volna mindezt az Erő, egészen máshogyan kellett volna alakulnia a történetnek. A másik ilyen ingoványos terület a film egyetlen aktualizáló problémafelvetése: a háború természetének cinikus ábrázolása viszont végső soron ugyanolyan céltalan és súlytalan, mint az egész film.
Az utolsó Jedik néhány gyönyörűen kivitelezett vagy érdekesen kidolgozott jelenetet leszámítva buta és kiegyensúlyozatlan film. A pökhendi Snoke a legbénább Star Wars-gonosz, hiszen hiányzik belőle a nagyformátumúság. A film drámai epizódjai olyannyira előkészítetlenül érkeznek, hogy elszégyelled magad, amiért az előző másodpercben még nevettél. Mark Hamill-nek teljesen igaza van abban, hogy Luke egyetlen döntésével sem ért egyet a filmben: az egész figura egy klasszikus „character error”. Rian Johnsonnak sikerült elérnie, hogy csupán két okból vagyok kíváncsi a befejezésre. Egyrészt továbbra sem kapunk magyarázatot Kylo Ren mindent elsöprő dühére – legalább az ő karakterét szépen lekerekíthetnék. Másrészt a film végén a lázadók minden eddiginél kevesebben vannak – bár a patetikus zárókép enyhíti az ebben rejlő feszültséget, hátha mégis sikerül a IX. részben szépen újrakezdeni, egyszersmind lezárni a történetüket.
