Kritika

Star Wars-hét: Vissza a gyökerekhez – Star Wars: Az ébredő erő

Star Wars: Az ébredő Erő (J. J. Abrams, 2015.)

ebredo ero star warsEljött a nap, de nem kellett csalódnunk: a Star Wars: Az ébredő erő méltó a klasszikus trilógiához, mese a javából. SPOILERMENTES KRITIKA.

Félelemmel vegyes várakozás, prekoncepció minden hírmorzsánál, visszaszámlálás és legyintés: akár rajongó az ember, akár nem, érzi, hogy tanúi lehet a filmtörténelemnek. A film, mielőtt mozikba került volna, már visszahozta az árát, az ipar a képünkbe röhög – mégis mindenki tudta, hogy amikor Han Solo (Harrison Ford) vagy Luke Skywalker (Mark Hamill) feltűnik a vásznon, az a mozi meghatározó pillanata lesz.

És amikor 38 évvel az első film bemutatója után ez tényleg megtörtént, a hálával vegyes áhítat átjárta a nézőteret: az éjféli premier idején is taps és éljenzés köszöntötte a Lucasfilm-logót, de még az egyébként cinikus magyar sajtó is egyként kurjantott fel az örömtől.

Mégsem kiálthatunk mesterművet. Az ébredő erő nem több, mint egy remekül összerakott, látványos és szórakoztató sci-fi. Az előzménytrilógiával szemben képes volt nem csak tisztelegni a klasszikus hármas előtt, de fel is nőni hozzá – de hogy meghaladta volna azt? A legkevésbé sem: sőt, amit látunk, az erősen táplálkozik az előzménytrilógiából (akár tekinthetjük parafrázisának is).

star_wars_ebredo_ero_2

Az ébredő erő egyértelműen a rajongóknak készült. J.J. Abrams – aki a Star Trekkel már bebizonyította, hogy biztos kézzel képes klasszikusokhoz nyúlni – nagyon elegánsan idézi meg az első három rész: folyamatosan összekacsint a nézőkkel, humorosan reflektálva a korábbi történésekre. A humor minden drámaiság ellenére az egész filmet átszövi, a legfőbb felelőse pedig természetesen Han Solo.

Harrison Ford viszi a hátán a filmet, lejátszik fiatalt és időst egyaránt – őt látva hirtelen nem is kérdés, miért nem tudott működni az előzménytrilógia: Solo – és persze Chewie – nélkül nincs Star Wars. Óriási űr tátong közte és Leia között – Carrie Fischer nem talált vissza a lázadó hercegnő szerepéhez; egy öregedő színésznőt látunk csak a vásznon, aki nyomokban sem emlékeztet egykori önmagára.

„Az ébredő erő egyértelműen a rajongóknak készült”

Szerencsére nem kell beérnünk a nagy öregekkel, elég jó a kaszting az újoncok terén is. A fiatal Kate Beckinsale-re emlékeztető Daisy Ridleyt hamar a szívünkbe zártuk, és bizakodunk, hogy a következő epizódban Oscar Isaac még több teret kap. A leggyengébb láncszem egyértelműen a Finn szerepében feltűnő John Boyega, aki ezúttal a forgatókönyvíró páros J.J. Abrams és Lawrence Kasdan áldozata lett (igencsak tutyimutyira hangszerelték ugyanis a figurát).

star_wars_ebredo_ero_1

Az új epizód legszembetűnőbb vonása, hogy mennyire hasonlít az eredeti trilógiára. Már külsőségekben is: az előzménytrilógia CGI-fesztiváljával szemben itt minden valódi, inkább modellekkel és miniatűrökkel dolgoztak, semmint effektekkel, és nagy súlyt helyeztek a kopottas, piszkos, az eredeti filmeket megidéző megjelenésre. Csodálatos, hogy ezzel együtt a film micsoda látványorgia lett: a vizuális megvalósítás lenyűgöző.

Sokkal fontosabb azonban, hogy a 2015-ös epizód tartalmában is 1977-et idézi. Míg a kétezres évek előzménytrilógiája, a midi-chlorianokkal és kereskedelmi útvonalakkal, szenátusi politikával és vulgárpszichológiával súlyosbított eredettörténet megkísérelt komplexitást vinni a Star Wars-univerzumba, és megpróbálta az Erő mágiáját lehorgonyozni a – képzelt – valóságba, addig a 2015-ös fejezet minden effélét eldob. Az ébredő erőben kizárólag a kaland maradt meg, és még az is tele van véletlenekkel meg deus ex machinákkal. Nem csak a komplexitást vágta ki Abrams az új epizódból, de a gondolati hátteret is: nyoma sincs olyan kérdéseknek, mint amilyen a Jedi-tanács és a szenátus vezetői felelőssége volt az előzménytrilógiában, morális kérdések sem merülnek fel. És az Erő is visszaváltozik magyarázat, következetesség nélküli mágiává.

star_wars_ebredo_ero_3

Nagy kérdés, hogy ez a nosztalgiára alapozó változás vajon nem idegeníti-e el az új generációkat. Vajon nem igényel-e ennél összetettebb filmeket a modern sci-fin felnőtt nemzedék?

Talán nem kell minden sci-fi alkotásnak bonyolult írói gépzeteket építenie. Az „eszképizmus” címszóval csúfolt érzés, hogy jó beülni egy kalandos, messzi filmre, és csodákat látni, néha pont elég. Különösen a nosztalgia és a rajongás erejével megtámogatva. Az új epizód új kezdet is: kiváló alapanyag egy új trilógiához, de önmagában nem több egy 1977-re hajazó, egyébként elég jó sci-finél.