Lassan 20 éve várunk egy jó Stephen King adaptációra. Ezt nem csak a héten bemutatott A setét torony sikertelensége mondatja velünk, hanem az a tény is, hogy talán Frank Darabont Halálsoron című alkotása volt az utolsó, amikor egy lapon említhettük a regényt és a filmet. Tom Hanks és Michael Clarke Duncan kettőse az egész King-Darabont életműben maradandó helyet érdemel.
Kellően távol van már a mai kortól a halálraítéltek utolsó állomását bemutató Halálsoron ahhoz, hogy tisztelettel nézzünk rá, és ne nagyon keressünk rajta kritikusi fogódzót. Felkutatva ugyanis korabeli kritikákat, alapvetően jó, de nem egyértelműen kifogástalan műnek tartották a kollégák. 80 %-os Rotten Tomatoes értékelés nem a kiemelkedő mesterműveknek jár, a közönség azonban mégis rajongásig szerette. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a nagytestű és nagyszívű fekete karaktert játszó Michael Clarke Duncan halálhíre minden idők egyik legolvasottabb cikkünk lett.
Apropó nagyszívű fekete. Az egyik leggyakrabban megemlített kritika a filmmel kapcsolatban az ún. magic negro motívum. Az először Spike Lee által említett hozzáállás King már korábbi regényeiben is megtalálható: a filmben szereplő fekete karakter mint egyfajta csodás képesség hordozója, a fehér többség segítségére lesz. John Coffey, a gyilkossággal ártatlanul vádolt fekete napszámos, kvázi rabszolga, a ’30-as években egy fehér ikerpárt szeretne meggyógyítani, miután a korszak veszedelmes gyilkosa megerőszakolja őket és végez velük. A faji ellentétekkel terhelt időkben ennél több nem kell ahhoz, hogy egészen a halálsorig jusson a fekete óriás.
Amíg pedig 1930-ban mesei köntösbe burkolva lehetett mesélni a Magic Negróról, addig a regény 1996-os megjelenése idején már vannak egyértelmű dolgok; axiómák feketék és fehérek együttéléséről. Ezért hathat talán különösképpen demagógnak a jóságos fekete bácsi megjelenítése, a karakter árnyalásának teljes hiánya.
A kínzó prosztatagyulladással küzdő Paul Edgecomb börtönőr (Tom Hanks) és az őt abból kigyógyító Coffey kapcsolata csak részben jelent sikert, a könyv és a film népszerűségének csak egyik okozója. A ’30-as évek hangulata még úgy is megjelenik, hogy a 188 perces játékidő jelentős része egy sematikus börtönben, abban a bizonyos utolsó szakaszban játszódik: egy folyosó, néhány cella és az Öreg Füstös. A villamosszék.
Nem kérdés, hogy néhány különlegesség: a halálbüntetést belengő különös emberi képzettársítások, a börtönkulisszák is népszerűvé teszik a filmet. Legalább ennyire fontos azonban a megjelenő szereplők, halálraítéltek és őrök jelleme, ezek folyamatos ütköztetése. Coffey-hoz hasonlóan egyik sem kellően árnyalt, már-már meseszerűen szélsőséges; van itt spirituális gyógyító, tisztes férj, ártatlan bolond, vagy éppen szadista börtönőr, veszedelmes gyilkos.
A Halálsoron különböző karakterei együtt azonban egységet alkotnak, a film közben mégis kialakul valamilyen viszonyulás mindegyik szereplőhöz.
Meseszerű történetek és társadalmi üzeneteket hordozó realizmus itt jól fér meg egymással.
188 perc nem a világ, és noha nehéz ennyit értelmesen megtölteni, Frank Darabontnak mégis sikerült. Persze nem nevezhető a legnagyobb rendezők közül valónak, és a Halálsoron sem az első sikeres Stephen King adaptáció. Egy közös rövidfilm (The Woman in the Room, 1983) és tévéfilm (Éjszakai műszak, 1994) után a szintén 1994-es A remény rabjai volt a rendező debütáló alkotása, ami sokáig vezette az IMDb népszerűségi listáját is. Ezt követte 5 évvel később a villamosszék társadalmilag megtámogatott története. A 8 évvel későbbi A köd már kevésbé számít sikeres King-Darabont koprodukciónak. Ez azonban mit sem von le a Halálsoron értékéből.
