Fókuszban Kritika

Város van, szindróma nincs – Stockholm

Ethan Hawke, Noomi Rapace, Mark Strong és a pszichológia egyik legismertebb szakkifejezését megszülő bankrablás története – ezt hogy lehetett ennyire elalibizni? A Stockholm tökéletes példája annak, amikor az alap papíron hibátlan, aztán a megvalósításban valami mégis elsorvad.

1973-ban egy stockholmi bankrablás és túszejtés során született meg a Stockholm-szindróma kifejezés. A sajtó használta először, az apropó pedig az volt, hogy a túszok később a fogvatartójukkal eltöltött idő alatt kialakult szimpátia miatt nem voltak hajlandók tanúskodni ellenük a bíróságon. Sőt, állítólag még gyűjtést is szerveztek a bankrablók védelmére. Ebből a történetből számomra két nagyon érdekes film születhetett volna: vagy a mélylélektani utat mutatja be az alkotás, mely az emberi elme és természet különös tulajdonságait kutatja; vagy a bankrablást követő nyomozást és tárgyalótermi időszakot, amely alapjaiban forgatta fel az ország értetlenül álló lakosságát. Sajnos Robert Budreau egy harmadik, jóval kommerszebb feldolgozást választott.

A Stockholm egy másfél órás romantikus túszdrámát mutat be,

amely pont ott ér véget, ahol az egész pszichológiai kifejezés megszületett. A túszok kiszabadítása után pereg le a stáblista, szót sem ejtve arról, ami ezután történt. Azaz a komplex és borzasztóan érdekes hatalmi felállás és pozitív érzelmek meghökkentő irracionalitása helyett kapunk két embert, akik egymásba szeretnek néhány nap alatt, amíg össze vannak zárva. És sajnos ennek a könnyebb útnak a választását még Ethan Hawke sem képes kevésbé bosszantóvá varázsolni. Paróka, bajusz és cowboy kalap ide vagy oda.

Egy-egy jelenetet leszámítva még csak eléggé izgalmas se lett a film.

A film legnagyobb problémája a hossza: másfél óra ebben a tempóban egyszerűen nem elég arra, hogy a karakterek igazi mélységet kapjanak. A pszichológiai folyamatok nem tudnak lezajlani, az emberi kapcsolatok pedig képtelenek kialakulni – legalább is hihető mértékben. Míg a valóságban 6 napig voltak összezárva a túszok és a túsztartók, addig a film pusztán két napra zsugorítja az időtartamot. Ezzel pedig máris veszít a hitelességéből, hiszen míg bármilyen bizarr is, azt könnyebb elfogadni, hogy közel egy hét alatt szimpátia alakuljon ki még egy ilyen helyzetben is. Ugyanez röpke két nap leforgása alatt már megkérdőjelezhetőbb.

A Stockholm simán elbírt volna egy bő két órás játékidőt, ha a hangsúlyt tényleg a karakterekre és a köztük kialakuló viszonyokra helyezi.

Az sem volt szerencsés, hogy feltehetően az idő szűke miatt a rendező azonnal pozitív fényben tünteti fel a bankrablót és a börtönből kiengedett társát. Egyszerűen udvarias, szimpatikus és emberi figurákkal van a túszoknak dolga a legelejétől kezdve. Így az sem csoda, hogy azt a szűk két napot gyakorlatilag simán kibírják mellettük. De hangsúlyozom, sajnos még az is kevés lett volna, ha komplett viselkedési tanulmány tárul elénk, ha a film megtartja az értelmetlen helyen elvágott befejezést. Azzal, hogy még csak egy stáblistát megszakító jelenetsor vagy egy-egy felirat sem emlékeztet arra, hogy a túszok szabadulásukat követően megtagadták a bankrablók elleni tanúskodást, teljesen súlytalanná válik a mű.

Bár Noomi Rapace és Ethan Hawke kettőse jól működik a vásznon, karaktereik több mélységet érdemeltek volna.

Egy szimpla a jó és a rossz karakter egymásba szeret felállást látunk, amely ha nincs a naiv várakozás és a történet adta extra pikantéria végképp érdemtelen a figyelemre. Ráadásul mindezzel pont hogy a lényeg sikkad el: a szerelem sokkal megfoghatóbb érzelem, mint a ránk alapvetően veszélyt jelentő emberek iránti szimpátia és védelem. Abban nincsen semmi különleges, hogy egy nőt vonz egy veszélyes, de kedves és érdekes figura. Abban sokkal inkább, hogy néhány családos banki alkalmazott miért áll ki a fogvatartói mellett 6 nap összezártság után. Minderről azonban semmit nem kap az ember.

Ezzel a leegyszerűsítéssel pedig maga a történet esszenciája vész oda. Nem hagy nyomot, nem gondolkoztat el és meg se botránkoztat Robert Budreau alkotása.

Talán ha nem tudom, hogy a Stockholm-szindróma megszületését eredményező bankrablásról szól a Stockholm, jóval engedékenyebben állok hozzá. Akkor is csak egy lassabban csordogáló, kevésbé izgalmas, de korhű és másfél óráig nagyjából érdekes alkotást kapok megbízható alakításokkal. Így azonban sokkal fájóbb a kihagyott ziccer utáni űr: ez az igaz történet, ezek a színészek és az emberi elme kifürkészhetetlen valója ennél többet érdemelt volna. Ahogy a nézők is.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..