Kritika

Gipsz Jakab, a nemzet hőse – Bostoni erő

Amennyiben egy sérülést szenvedett férfi inspiráló, életigenlő történetét szeretnéd látni tele könnyekkel és lélekpillangókkal, a Bostoni erő nem a te filmed lesz. Vagy mégis. A film se tudja igazán eldönteni.

A 2013-ban zajló bostoni maratonon történt robbantásról nem sok szignifikáns film született. Aránylag friss a történet, és talán kegyeleti okokból sem készülnek filmfeldolgozások, hiszen a valóságban sem sikerült még egyeseknek feldolgoznia a történteket. Két alkotás ütötte át eddig a köztudatot. Míg a pár éve megjelent A hazafiak napja a terrorcselekmény utáni hajsza izgalmát mutatta be és közel hozta a nézőt az eseményhez, addig a Bostoni erő az egyik sebesült felépülését és „hőssé” válását követi nyomon.

Jeff Bauman egy teljesen átlagos fickó. Volt barátnője utáni epekedése sodorta a bostoni maratonhoz, ahol a szerencsétlenség érte. Jeff elvesztette mindkét lábát, ám akaraterejének és kitartásának köszönhetően legyőzte az akadályokat és – művégtagok segítségével, de – újra talpra állt. Legalábbis kívülről így látta mindenki. A Bauman saját életrajzi regényéből készült film bevisz a mediatizált bulvársztori mögé és az igazi embert mutatja meg, aki bár szörnyen traumatizált, ettől még nem vált szentté. Gyarló, néhol gyerekes – nagyjából ugyanaz az ember maradt legbelül, mint volt. Jeffet a média és Boston lakói kiáltották ki hősüknek: a túlélőnek, aki még látta is a támadót és tanúvallomást adott; aki lábait elvesztve (hazugan) mosolygott a kameráknak; aki mindannyiunkat inspirál már azzal, hogy életben van.

Nagy teher szakad így Jeff nyakába, mellyel nem tud megbirkózni. Kicsit ugyanaz a lökött srác akar maradni, mint korábban, ám nem teheti meg. A felelősség, mely egy ilyen katasztrófa túlélőjének vállát nyomja, el is kötelezi őt. Családja az amputált Jeff köré építi életét, volt barátnője visszatér hozzá és hébe-hóba leszólítják az utcán idegenek, hogy ajnározhassák. Azt várják el tőle, hogy reményt adjon és mutassa az utat. Pedig nem messiás ő, nem tett semmit, csak szerencsés volt.

A Bostoni erő sokáig úgy tűnt, mintha a médiában bemutatott kép kritikája akarna lenni, lerombolni a pátoszt és helyére egy embert helyezni személyes problémákkal. Azt éreztem a jeleneteket látva, hogy bárki lehetne Jeff. Sajnáltam őt balesete miatt, de talán még jobban sajnáltam őt az utána következő események láttán. A robbantás utáni frusztrációk, a közönség tolakodása, a családi viszályok, a személyiségének újraépítése külön-külön is idegőrlő kihívások, hát még egyszerre. A baleset után hanyag, részeges anyja (Miranda Richardson) megigazulhat, és végre elhiheti, hogy jól csinált valamit, hiszen felnevelt egy nemzeti hőst. A vele való konfliktust nem bontotta ki eléggé a film, de szerencsére a párkapcsolati nehézségek terén kompenzált.

A főszerepet játszó Jake Gyllenhaal még sosem volt ennyire hétköznapi, mint ebben a szerepben.

Nincs hollywoodi fény, még csak igazán jóképűnek sem tűnik a filmben. Csupán olyannak, akihez hasonlót mi is ismerünk rengeteget. A barátnőjét alakító Tatiana Maslany-val remek párost alkotnak, közös jeleneteik kezdetben valósághűek, és csak később változnak teátrálisan érzelmes pillanatokká. Ezzel pedig előbukkan, mi is a gond a filmmel.

Jeff Bauman története lehetett volna egy sztori, amely lerombolja a média gépezetének hazug valóságát, de a Bostoni erő a film végére mégis úgy dönt, kér egy kicsit a pátoszból. Jeffet bár korábban irritálta a rajongók kuncsorgása, végül mégis döntést hoz és azzá válik, aminek a közvélemény látni akarja – egy kitartó és inspiráló fiatalemberré, aki eldöntötte, hogy újra járni fog.

David Gordon Green rendező filmje olyan hektikus, mint a direktor életműve. A kezdetben lírai, déli tájakon játszódó filmjeit (George Washington, Joe, Prince Avalanche) később füves, pofára esős komédiákra (Ananász expressz, Király!) váltotta fel. Mostani filmje alapján az Akadémia figyelme volt a cél, de ez a filmje nem elég átütő, nem elég felemelő, ugyanakkor nem elég visszafogott ahhoz, hogy bármilyen szempontból maradandó legyen. Következő filmje, a sokadik Halloween-folytatás után pedig karrier-reneszánszról sem beszélhetünk, mert teljesen ad hoc módon rendez filmeket.

A Bostoni erő nem elég erőteljes. Gyllenhaaltól is láthattunk jobbat, A hazafiak napja képében a témából is láthattunk erőteljesebb feldolgozást. A hétköznapiság, melyet Green szállít, az egyetlen, ami működik a filmben, de szerencsére az nagyon. A surmó bostoni közeg világát és a terrorcselekmény miatt felerősödő nacionalizmust jól mutatja be a rendező. Kicsit olyan, mintha a texasi világot helyezte volna át a betondzsungelbe. A túlélő szentté avatását viszont bizonytalan kézzel vezeti végig, így a történet csúcspontjaként nem hiszem el, hogy Jeff tényleg elfogadja a szerepet, amit szántak neki.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Magazin és Kritika rovat szerkesztője. Kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok és az igényes blockbusterek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés