Kritika

Elszabadul a kisvárosi pokol – Suburbicon: Tiszta udvar, rendes ház

A Coen-testvérek és George Clooney filmjében minden alkotó a legjobb formáját hozza. És még meglepetéseket is tartogat a Suburbicon!

Bár derekasan próbálkozik, mindezidáig úgy tűnt, hogy George Clooney sokkal jobb színész, mint rendező (a Műkincsvadászokat remélhetőleg már mindenki elfelejtette). Az utóbbi években pedig a Coen-testvérek sem remekeltek rendezőként: az Égető bizonyíték a testvérpár talán legmegosztóbb filmje, az Egy komoly ember gyakorlatilag visszhang nélkül maradt, a Llewyn Davies világa legfeljebb hipszter körökben lett népszerű, de A félszemű és az Ave, Cézár sem túl kiemelkedő. A forgatókönyveiken végigtekintve is csak az a meglepő, hogy mennyire vegyes műfajúak (Dől a moné, Rendíthetetlen, Kémek hídja). Mindhármuknak nagyon kellett tehát egy olyan film, amely helyreállítja a renoméjukat, hogy újra az élvonalba törhessenek – a Suburbicon pedig ezt teszi, az elvárásainkat is jóval meghaladva!

Legkésőbb a Kék bársony óta tudjuk, hogy az amerikai kertvárosokban mindig rothad valami a púderrózsaszín felszín alatt.

Ehhez az alapvetéshez tér vissza a Suburbicon is.

A cselekményt nem érdemes részletezni, mert egymást érik benne a megdöbbentő fordulatok, de lényegében két szálon fut: az ötvenes évek végén Gardner (beszélő név – Matt Damon) piszkos titkainak lelepleződése, illetve Suburbicon városka fehér lakosságának lázadása a frissen beköltöző fekete család ellen egymást erősítve mondanak ítéletet a társadalomról. (Az utóbbi szál egyébként igaz történeten alapul.) Gardner és a szomszédok párhuzamosan aljasodnak el, így lassanként teljesen elszabadul a pokol Suburbiconban – a trailerben látottaknál viszont mindez sokkal rétegzettebben, fokozatosabban és érzékenyebben történik. Kijózanító a film társadalomkritikus pofonja: a lakók még a film végén is minden bajért a békés, csendes fekete családot okolják Gardnerék vagy önmaguk helyett – ezt az üzenetet pedig nem nehéz a jelenre vonatkoztatni. Így a Coen-Clooney hibrid beáll azon filmek sorába, amelyek meglepő műfajkeverésekkel, a humort sem nélkülözve, éppen ezért figyelemre méltó módon beszélnek a rasszizmusról (Django elszabadul, Tűnj el!).

Suburbicon

A cím Petronius Satyriconját juttatja eszembe: az ókori regény is a békés felszín alatt megbújó romlottságot leplezi le, ráadásul ugyanilyen vegyes hangnemben. A Satyricon szellemessége, pikantériája, szabadossága a Suburbiconban is fellelhető, még ha a történetek szintjén nincs is kapcsolat.

A Suburbicon egyszerre ostorozza a rasszizmust, a képmutatást, a nyárspolgári értékeket és a kapzsiságot

– miközben piszkosul szórakoztató, főleg, ahogyan a nézői elvárásokkal, tudásunkkal és következtetéseinkkel játszik. A filmet Joel és Ethan Coen még 1986-ban, a Véresen egyszerű után írta, így a pályájuk első felében jellemző vegyes hangnem uralja: a Fargo vagy az Ó testvér, merre visz az utad nyers őszintesége tér vissza (végre!). Kellemes meglepetés, hogy szépen megfér egymás mellett Coenék abszurdra való hajlama és brutalitása, illetve Clooney burkolatlan társadalmi elkötelezettsége.

Suburbicon

Ritkaság, hogy egy filmen érződik: minden alkotó egyforma lelkesedéssel vett részt benne, mindenki a tudása legjavát adta bele. Biztos vagyok benne, hogy a Suburbicon forgatása pompás hangulatban telt: a stáb régi ismerősökből áll (Clooney négy Coen-filmben játszott, így volt idejük egymásra hangolódni, Matt Damonnal való barátsága legendás; de a többiek is szerepeltek együtt itt-ott), ez pedig meglátszik az önfeledt játékon, a fordulatos forgatókönyvön és a gördülékeny rendezésen. Különösen Oscar Isaac parádézik a nyúlfarknyi szerepében – a legnagyobb meglepetés pedig Julianne Moore-hoz köthető. A filmet Alexander Desplat szokatlanul sokszínű, remek hangulatfestő zenéje koronázza meg – ha a Suburbicon nem is a legjobb Coen-film, a legjobb Clooney-rendezés címére könnyedén pályázhat.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya