Kritika

Súlyos dráma ‒ Precious: A boldogság ára

A hollywoodi álomgyár árnyékában meghúzódó keleti parti független filmesek immár több mint fél évszázada igyekeznek feltérképezni a valóság azon arcait, melyekbe a szórakoztató filmekből nem nagyon nyerhetünk bepillantást. Szembesítenek bennünket az “amerikai álom” árnyékos oldalával, és teszik ezt néha olyan erővel, mint Lee Daniels saját produkcióban készült megrázó filmje.

A címbeli Precious (Gabourney Sidibe) egy erősen túlsúlyos, 16 éves fekete kamaszlány, aki a harlemi gettóban él munkanélküli anyjával (Mo’Nique), aki rabszolgaként bánik vele, ráadásul a lány épp második gyermekét várja – mégpedig a saját apjától. „Szeretnék sovány, fehér és szőke lenni, szeretnék táncolni. Anyám azt mondja, még ha tudnék, akkor sem lenne kíváncsi senki arra, ahogy a nagy seggemet riszálom.”

Az olvasni alig tudó lány élete azonban egy csapásra megváltozik, mikor kirúgják az iskolából, és egy hátrányos helyzetűek számára fenntartott alternatív iskolába kerül. A film mégsem válik egy sablonos „hátrányos helyzetű tinédzser felemelkedése” történetté. Sőt, a konfliktusok inkább csak fokozatosan szaporodnak, ahelyett, hogy megoldódnának.

Kevés rendezőnek sikerül a kegyetlen valóság megrázó képét érzékeny, finom húrokat megpendítő drámával ötvöznie. Az inga vagy az erőltetetten erőszakos gettófilmek, vagy a Hallmark Channel-féle szirupos melodrámák felé dőlöngél. Danielsnek azonban mindez sikerül, nem is akárhogyan.

Daniels filmje (és az alapjául szolgáló regény) a legtöbbet talán Tony Richardson Egy csepp mézéből (és az alapjául szolgáló színdarabból) merít – a terhes kamaszlány és zsarnoki anyjának története, mely a gondokkal terhelt családi fészekből való meneküléshez vezet. Precious – akárcsak Jo – ártatlan elszenvedője a körülötte zajló viharoknak.

A rendező nem köntörfalaz: egyértelműen elutasítja a mainstream amerikai filmgyártás feketékről festett, szándékoltan polkorrekt imázsképét, helyette húsba vágóan veti szemünkbe a szomorú gettóvilágot. Precious anyjának figurája, aki szándékosan nem keres munkát, és kizárólag a segélyekből hajlandó élni (és nem mellesleg rendkívül utálja a fehéreket), totális antitézise a feltörekvő, emancipált afro-amerikai figurájának (amit a filmben Precious leszbikus tanárnője reprezentál).

A korábban főként komikusként ismert Mo’Nique megérdemelten kapott Oscart filmbeli alakításáért, a valódi elismerés azonban Gabourney Sidibe-t illeti. Amatőr színészként kellő naivitással, mégis rettentő erővel játssza az angyallelkű, de monstruózus külsejű kamaszlány szerepét. Külseje, mozgása, hangja, minden megnyilvánulása önmagában jellemzi őt és karakterét.

Bizonyos történelmi inkonzisztenciákat (a Tienanmen-téri mészárlás felvételei 1987-ben!) leszámítva a film egyetlen hibája a túlzásig hevített, helyenként klisékbe és hatásvadászatba hajló nyomorábrázolás, mely terén a „kevesebb sokszor több” elvet jobban illett volna követniük az alkotóknak. A helyenkénti szándékoltan „dokumentarista” (kézi)kamerakezelés, a fakó színek és a hirtelen ugróvágások, variózások sokszor legalább annyira zavaróak, mint amennyire a hitelességet szolgálják.

De ez legyen a legkisebb bajunk. Örüljünk, hogy olykor, az óriásrobotok és varázslótanoncok árnyékából előlépve, készülnek még filmek, melyek ilyen érzékenységgel és hitelességgel, tisztasággal mesélnek az amerikai álom mögött megbúvó kőkemény valóságról. Tegyük hozzá, nem érdemtelenül.

Avatar

Rudolf Dániel

Nem is tudom mikorra vezethető vissza a film iránti érdeklődésem (értsd szenvedélyes rajongásom), talán valamikor ovis koromban történt először, hogy éles kritikusi szemmel elemeztem a Gumimacik aktuális epizódjait. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Jelenleg az ELTE bölcsészkarán tanulok filmtudomány mesterképzésen, korábban kommunikáció szakon végeztem a Kodolányi főiskolán, és időközben diákzsűriztem is pár filmfesztiválon.

Filmek: Elsősorban a filmtörténet és a klasszikusok érdekelnek, ezen belül bármi, Bergmantól a B-noirokig. „Emberi gyengeségemnek” a klasszikus Star Trek sorozat iránti rajongásomat tartom.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya