Kritika

Akik maradnak – Suncoast

A Laura Chinn író-rendező saját élményeiből táplálkozó Suncoast nem egyszerűen egy szerethető felnövekvés-történet: az utóbbi évek egyik legszebb filmje a gyászról, ami mindannyiunkra vár.

Bár a Suncoast Chinn első egész estés filmje, számos rövidfilmjével, több különböző sorozathoz írt epizóddal és a kreátorként levezényelt (és nem mellesleg főszereplőként is jegyzett) Florida Girlsszel a háta mögött nem beszélgetünk kezdő alkotóról. Azt azonban talán kijelenthetjük, hogy ez az eddigi legszemélyesebb projektje, hiszen csakúgy, ahogy a film főhősnője, Doris, ő is agydaganat következtében veszítette el testvérét. A filmet Chinn saját 2000-es évekbeli élményei ihlették, forgatókönyve pedig felkerült 2020 legígéretesebb, még le nem forgatott történeteinek The Black Listjére. 

A halállal szembenéző tinédzser szinte már közhelynek számít a coming-of-age filmek világában – az esetek többségében az önmagában is halálosan komoly első szerelem teszi még tragikusabbá a helyzetet, amiben a szirupot csak a legritkább esetben biztosítja a happy end. Én személy szerint elég nehezen viselem a másfél órán át nagyon élni vágyó tiniket, az utóbbi húsz évben azonban egyértelműen reneszánszát éli a szubzsáner, ami olyan filmeket termelt ki, mint a Séta a múltba, A nyugtalanság kora, a Most jó, a Csillagainkban a hiba, az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni vagy az Amíg tart a nyár.

Többnyire az élet utolsó ajándékaként megjelenő szerelem és az apró, hétköznapi csodákban rejlő varázslat szervezi ezeket a filmeket,

ahol a halál egyfajta biztos koordinátarendszerként jelenik meg, melynek viszonylatában új értelmezést nyer minden történés.

A fenti filmek közül a Suncoast talán a leginkább az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni-val mutat rokonságot, itt ugyanis a középpontban nem a haldokló, hanem a körülette élők állnak. A már teljesen magatehetetlen és öntudatlan Maxet végső stádiumos rákosként egy hospice-ba költözteti családja, ami nagy fellélegzést jelent a róla eddig elsősorban gondoskodó húgának, Dorisnak (Thandiwe Newton lánya, az alakításáért a Sundance Filmfesztiválon Breakthrough Performance-díjat nyerő Nico Parker) és a nagy bűntudatot érző, a Doris iskoláztatása miatt ideje nagy részében dolgozni kényszerülő anyjának, Kristine-nek (Laura Linney).

Miközben Max lassan teljesen elhalványul, a két nő teljesen eltérően próbálja feldolgozni a már körülöttük ólálkodó gyászt. Doris kétségbeesetten próbálja behozni mindazt, amiről kamaszként testvére betegsége miatt lemaradt, Kristine pedig lányáról szinte tudomást sem véve igyekszik az utolsó pillanatig bizonyítani saját magának, hogy jó anyja volt a fiának. Doris egy véletlen találkozásnak köszönhetően összebarátkozik az éppen felesége elvesztését gyászoló Paullal (Woody Harrelson),

a férfi szeretetteljes iránymutatásának köszönhetően pedig nemcsak a gyásszal lesz képes szembenézni, de az anyja és közte húzódó szakadék fölött is hidat talál. 

A gyászról szóló filmek az esetek többségében ott kezdődnek, amikor a főhős szerettei elmennek – a Suncoast ott végződik, emlékeztetve minket arra, hogy oly’ sok esetben a halál nem magával a halállal, hanem a haldoklással indul, amit legalább annyira átélnek a beteg körül élő szerettek, mint az, akivel történik. Amikor nem az a kérdés, hogy vajon valaki úrrá lesz-e a megpróbáltatásain, csupán az, mikor és hogyan megy el, akkor a gyász idő előtt megkezdődik. A tagadás, a düh, az alkudozás, a bánat és az elfogadás is elérkezhet még a búcsú előtt – ahogy az Laura Chinn filmjében is szépen megjelenik. Parker, Linney és Harrelson is fenomenálisat alakítanak, játékuk az érzelmek teljes tárházán vezeti végig a nézőket is.

Miközben módszeres járja körbe a gyász körül megjelenő valamennyi problematikát, a fim egyáltalán nem lehangoló, sőt, kifejezetten felemelő. Miközben a Suncoast alapvetően ünnepli az életet – nem egyszer verbálisan is szereplői szájába adva, hogy minden élet értékes –, sok helyen szellemesen emlékeztet arra is, mennyire nem tudunk mit kezdeni a halállal, a gyásszal és magukkal a gyászolókkal is. Chinn remek párbeszédekkel és egymást kontextualizáló ellentétpárokkal – mint például a hospice és a szalagavató – erősíti üzenetét, ami nem egyszerűen pozitív, de felszabadítóan katartikus is, különösen akkor, ha már mi is ismerjük az érzés, milyen elveszíteni valakit, akit szeretünk. 

Miközben az egész film egy rendkívül komoly témát feszeget, Doris középiskolai hétköznapjai és a kamaszélet legfontosabb mérföldkövei – a barátok szerzése, a titkos bulik, az első csók és az első szerelem, az élet legfontosabb ünnepének tűnő szalagavató – banális és vicces ellensúlyt adnak neki, mellyel aztán a mérleg végül mégiscsak az élet felé billen. Hiszen azoknak, akik maradnak, tovább kell élniük.

A Hulu gyártásában készült film február 9-től megtekinthető a Disney+ streamingszolgáltató oldalán.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com