Kritika

App-okalipszis – Szuperagy

Az emberiséget egy omnipotens mesterséges intelligencia fenyegeti a Szuperagy (Superintelligence) című filmben, és csupán Melissa McCarthy képes megmenteni minket a világégéstől. Ó, mindenható egyesek és nullák, irgalmazzatok nekünk!

Nyugodtan nevezhetjük Melissa McCarthyt a női Adam Sandlernek – igazán kiérdemelte magának ezt az összehasonlítást, holott karrierjük nem bővelkedik a párhuzamokban. Sandler komikusként kezdte pályáját, és alpári alkotásait olykor nagyvonalúan félreteszi, hogy egy igazán klassz színészi alakítással örvendeztesse meg a nagyérdeműt. McCarthy ugyanakkor nem stand-up humorista, ő színészként indult, egyik legismertebb szerepe mai napig a Szívek szállodája Sookie-ja, mely bár könnyed, távol áll a pofára esős komédiáktól, amikre később imázsát építette.

Ha azt mondjuk, kétszeres Oscar-jelölt Melissa McCarthy, sokan csak legyintenek, hogy mit hülyéskedünk. Pedig így van, az Akadémia már kétszer is felfigyelt a színésznőre (mert ugye elvileg az), és a Koszorúslányok jelenetlopó tramplijának, valamint a Megbocsátasz valaha? csaló írónőjének szerepéért, ha díj nem is, de elismerés az járt. Tehát McCarthy is megörvendeztet minket nagyjából szökőévenként egy olyan alakítással, amit nem nézünk ki belőle. Vagy mégse, mert az utóbbi évekbeli munkásságát kb. lehúzhatjuk a vécén.

Lehet szidni Hollywoodot, hogy a testesebb hölgyet beskatulyázza, és folyton csak a béna, mamlasz vagy hangosan üvöltő karakterekre kérik fel. Vagyis lehetett egy ideig, amíg McCarthy el nem kezdett férjével közösen olyan projektekbe vágni, melyekből karrierje legrosszabb filmjei sültek ki. Mindet összeköti, hogy McCarthy körül forog a cselekmény. Legyen gátlástalan hárpia A főnökben, lecsúszott white trash a Tammyben, a kamera egy pillanatra sem veszti szem elől. Ami már kínosabb, mikor a cselekményt is annyira a jelenlétére fazonírozzák, hogy feddhetetlen és tökéletes figuráját az összes jöttment karakter megkívánja, és fejlődésre nincs lehetősége – ahogy azt A partiállat című förmedvényben megtapasztalhattuk.

McCarthy és bűntársa, a fakezű rendező férje, Ben Falcone már a negyedik legfeljebb közepes filmjüket szállítják a Szuperagy képében.

Azonban ezúttal nem kizárólag az volt a cél, hogy kínos improvizációkat állítsanak fel egymás után a vágóasztalon. A páros egy romantikus komédiát hozott tető alá, melyet sci-fi elemekkel fűszereztek meg.

Főhősünk, Carol Peters (Melissa McCarthy) egy „átlagos figura”, ahogy azt a film is elmondja róla. Tengeti életét egyik alkalmi munkahelyről a másikig, miközben képtelen feldolgozni, hogy annak idején elengedte a nagy Őt (Bobby Cannavale). Tökéletes kísérleti egérnek tűnik egy elszabadult mesterséges intelligencia számára, melynek hatalma annyira korlátlan, hogy az egész emberiséget a markában tartja, és pusztán a tanulás vágya miatt nem küldött ránk atomot. A Szuperagy, ahogy magára hivatkozik, szeretné megérteni az emberi működést, ezért ha Carol be tudja bizonyítani a bináris Jehovának, hogy meghaladja saját árnyékát, és rendbe hozza kapcsolatát volt pasijával, talán a Föld is megmenekül.

Nem olyan régen a Csodatévők című sorozat első évadja indított hasonló felütéssel, melyben a párnak szerelembe kellett esnie, hogy az apokalipszisnek elejét vegyék. Az Isten által mért feladat azonban a Szuperagy esetében közel sem olyan bonyolult, tekintve, hogy McCarthy (ahogy azt megszokhattuk) a film univerzumában lehengerlő és egy perc alatt az ujja köré csavarja a férfit. Minden simán is megy, konfliktus nélkül, mégis a romantikus szál a leginkább őszinte, köszönhetően a színészek kémiájának. McCarthy hiteles a szerelmes nő szerepében, Cannavale pedig remek partnere ebben. Ha csupán róluk kéne filmet nézni, az sokkal kellemesebb élmény lenne, mint a Szuperagy teljes, roppant kínos egésze.

A Szuperagy ugyanis nem vicces, mégpedig azért nem, mert butának nézi a közönségét.

A legtöbb labdát ügyetlenül csapják le, amit meg jól sikerül, azt utána elmagyarázzák még egyszer, ha esetleg valaki nem értette volna. Popkulturális utalásnál elmaradhatatlan, hogy bemondják a film címét vagy a sztár nevét – és ebből van bőven.

Kezdve azzal, hogy a Szuperagy a meglehetősen irritáló, de roppant híres James Cordennek a hangján szólal meg, akinek megítélése az utóbbi években inkább lefelé tendál. Nem csupán az olyan förtelmes produkciók miatt, mint Az Emoji-film vagy a Macskák; hanem mert egyre több hír, pletyka és beszámoló szól arról, mennyire bunkó a való életben. Emiatt különösen furcsa, hogy a filmbéli Carol ennyire odáig van a színész/műsorvezetőért, és még a program is az ő brit akcentusával kommunikál.

De nem csak ez az egyetlen kellemetlen utalás: Jean Smart konkrétan Hillary Clintont alakítja az Egyesült Államok elnöknőjének szerepében. A félreérthetetlen utaláscsomag és a „makulátlan elnök” ethosz, amivel ábrázolják, kifejezetten kínos, főleg így 2020-ban. Mellettük további felesleges mellékszereplők és egysíkú viccarchetípusok sorakoznak az ízléstelen divattervezőtől kezdve a hazug cégvezetőn át az ügyetlen titkosszolgálati ügynökökig. Mindegyik elég annyi időre, hogy az átlagembert megformáló McCarthy szolgáltasson róluk valami humorosnak szánt megállapítást, amit a komika ott a helyszínen ötlött ki.

Nagy megfejtést ígér a Szuperagy, de a végén csak nyálas felocsúdásra futja.

Az emberiség megmenekülésének története nem egy nagy pillanatra fut ki: egy hétköznapi áldozathozatal bírja a lelketlen gépet jobb belátásra. Melissa McCarthy ismét a hős, a legjobb ember a Földön – ezt is kimondja a film –, de túl szerény, hogy beismerje. Bár a készítők lettek volna szerényebbek, és ahelyett, hogy egy felesleges mesterséges intelligenciás körítést írtak volna a romkomjuk köré, foglalkozhattak volna a film szívét-lelkét jelentő főszereplő párossal, akik egyébként is remek színészek.

McCarthynak nem most, már 3-4 filmmel ezelőtt kellett volna alaposan átgondolni karrierjét, de úgy tűnik, még nem tért jobb belátásra. Rendezőnek alkalmatlan férjével közösen kétévente szállítanak egy megélhetést biztosító, de összecsapott kommersz művet, és egy évtizedben párszor majd alakít olyat is, amire érdemes lesz odafigyelni. A Szuperagy még nem ez a film.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Magazin és Kritika rovat szerkesztője. Kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok és az igényes blockbusterek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya