Fókuszban Kritika

Tésztarománc CGI-fűszerrel – Susi és Tekergő

A Disney streaming szolgáltatója, a Disney+ többek közt a Susi és Tekergő (Lady and the Tramp) élőszereplős verziójával mutatkozott be, és semmilyen meglepetést nem okozott.

És ennél azért egy remake-től is várhatunk többet – valamit, ami miatt azt érezzük, hogy volt értelme az új verzió megszületésének, és nem csupán a pénzcsörgést halljuk a háttérben. Az elmúlt évek a folytatások és feldolgozások aranykora, amikor egy eléggé nívós franchise nevének feltüntetésétől már önmagában özönlenek a dollármilliók. A Disney az elmúlt években bejelentkezett ugyan néhány (nem is elhanyagolható) eredeti sztorival – mint például a Pixar berkeiben készült 2010-es Fel! vagy a 2017-es Coco –, mégis egyre nagyobb lendülettel porolja le a régi, jól bevált klasszikusokat. Ami nem feltétlenül lenne gond, hiszen több esetben is jól sült el ez a taktika. A 2016-os Szenilla nyomában méltó folytatás, ahogyan az Alice Csodaországban, majd Tükörországban is igényes darabok, a Demónafilmek pedig ötletes újragondolásnak mondhatók.

Mégis, hűséges és óriási Disney-rajongóként kissé elszomorodva figyelgetem ezt a biztonsági játékot,

amit az utóbbi években a Disney (másokkal egyetemben) űz, és kényelmesen hátradőlve eléldegél fantasztikusan jó klasszikusaiból. Cikkünk valódi tárgya, a Charlie Bean rendezte Susi és Tekergő a jól sikerült és a felesleges remake-ek két táborából az utóbbiba tartozik. Kedves és aranyos filmet készítettek – ám ezt egyszer már megkaptuk az ’55-ös verziótól is, ráadásul egy sokkal sikerültebb formában. Jó pontként az atmoszférateremtő zenét (amely a Disney által – sokunk örömére – gyakran alkalmazott jazz) és a díszletet tudom megemlíteni, ezeken felül viszont az élőszereplős változat semmi pluszt nem nyújtott, csak átemelt az eredeti verzióból. Azonban az animációs változat ötletes kamerakezelését elvetette a film – ott gyakran a kutyák szintjén, vagyis talajszinten mozogtunk, az embereket ezzel egyfajta „inverz-bőszekond plánban”, csak deréktól lefelé mutatták.

A főszereplők (akik, ugyebár, kutyák) természetesen aranyosak, ami a kisgyerekeknek biztosan kedvére fog tenni. Ám a vegyes technika (élőszereplős film CGI-vel keverve) miatt a kutyák néhol egészen bizarr látványt nyújtanak, főként beszéd közben – mert ha már lúd, legyen kövér, és ha már élőszereplős film, akkor mozogjon a kutyák szája beszéd közben. Ez pedig olyasvalami, aminek animációban megvan a helye, ott a saját világának saját szabályain belül működőképes tud lenni, de élőszereplés filmben csak elidegenítővé és kellemetlenné válik. Ez is alátámasztja, hogy

a Susi és Tekergő – talán kizárólagosan – animációs filmként állhat helyt.

Üzenete egy kedves tanmese szeretetről, sokféleségről, családról, hűségről és egyéb emberi/”kutyai” erényekről. Ám ez a tanulság két kutya szerelmének történetén keresztül élőszereplős filmként elcsépeltté, és valljuk be, gagyivá válik. Ellenpéldaként felhozhatjuk viszont a Paddington-filmeket (különösen a második részt), amelyek úgy lettek szerethető és kritikusok által is elismert élőszereplős filmek, hogy van bennük beszélő plüssmackó, rengeteg mesebeli elem, Buster Keatonre hajazó gegek, mégis működik. Ám óriási különbség a Paddington és a 2019-es Susi és Tekergő között, hogy míg utóbbiban az ember szereplők vajmi kevés port kavarnak (a kiváló színészi játék el is marad), addig a Paddington esetében a színészek – így Sally Hawkins, Brandon Gleeson, Hugh Grant és Hugh Bonneville mellékszereplése – is jócskán gyarapították a film erényeit.

Az oroszlánkirály, az Aladdin, a Mary Poppins, a Dumbó, A szépség és a szörnyeteg, A dszungel könyve (és még sorolhatnánk) újracsomagolása után a következő egy-két évben további remake-özönre számíthatunk. Többek között olyan Disney-klasszikusok feldolgozását tervezgetik, mint a Hófehérke, A kis hableány, a Mulan, a Pinokkió (bár ennek előkészületei már hosszú évek óta zajlanak, kíváncsian várhatjuk, hogy a 2002-es Benigni-féle verziót túlszárnyalja-e). Mindezek mellett a Szörnyelláról szóló élőszereplős filmet a tervek szerint szintén a következő években mutatják be Craig Gillespie (Én, Tonya) rendezésében – amit már első ránézésre kézenfekvőnek tűnik a Demóna-sztorival párhuzamba állítani.

Röviden összefoglalva: lesz-e egyáltalán olyan Disney-klasszikus, amelynek nem készül előbb-utóbb új verziója? Egy ponton túl nem vesz el az eredeti, a maradandó, a klasszikus verzió értékéből ez a sok utángyártás? A nagy remake-dömpingben felmerül a kérdés:

nem kellene-e már hagyni a nagy klasszikusokat méltósággal „megöregedni”?

Persze, a pénz nagy úr – hisz tudjuk, hogy bármennyire is lerágott csont, úgyis lesz bőven elég nézője és felhasználója a legújabb Star Wars-sorozatnak/remake-nek/folytatásnak/előzménytörténetnek/animációnak/videojátéknak/legónak is.

A Disney is bevetheti összes nagy klasszikusát – és ahogy látjuk, meg is teszi – mindaddig, amíg el nem fogy a feldolgozandó anyag. A gond viszont akkor kezdődik, amikor az új verzió sok kategóriával rosszabbul sikerül, mint az eredeti. Ez esetben az sem válik nyugtató tényezővé, hogy egy új, fiatalabb generáció ismeri meg a történetet, csak éppen új köntösben. Ugyanis többek között Susi és Tekergő meséjére ez méltatlanul rossz fényt vetne.

Németh Míra

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen dönött úgy, hogy filmekkel fog foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..