A Másodpercenként 5 centiméter és A neved című animékkel széleskörben elismerést szerző, japán rendező, Makoto Shinkai legújabb filmje, a Suzume. A tavaly Japánban harmadik legtöbb bevételt hozó animációs film egy tinédzser lány kalandos útján keresztül igyekszik válaszokat keresni az élet nagy kérdéseire, miközben a főszereplő fiataloknak a személyes tragédiák feldolgozása mellett a szigetországot fenyegető, túlvilági erőket is meg kell fékeznie.
Suzume egy 17 éves lány, nagynénjével él Kyushu városában. Egy reggel a szokásos iskolába vezető úton szembe találkozik egy titokzatos fiatalemberrel, Soutával, aki rögtön felkelti Suzume érdeklődését. A címszereplő egy elfeledett, romos városrészig követi a fiút, ahol egy rejtélyes ajtó kinyitásával és egy kőbezárt macskaisten véletlen felszabadításával Suzume egy olyan gonoszt ereszt a világra, amit csak ő és Souta tudnak megállítani. Útjukat az sem állhatja, hogy a macskaisten egy székké változtatja a srácot.
A Suzume a felszínen egy klasszikus, road-movie-ba oltott felnövéstörténet, amiben Suzume és Souta fél Japánon átutazva kergeti a kapuőr macskát, aki a túlvilágra nyíló ajtókat rendre kinyitva igyekszik káoszt teremteni. Az anime stílushoz olyannyira kötődő fantasy alap tehát csak egy körítés az igazi történethez, ami Suzume felnőtté válása. A lány nevelőanyját hátrahagyva újdonsült, plátói szerelmével, egy gyerekszékké változott sráccal különböző útitársakon keresztül olyan élettapasztalatokat szerez, mint az önállóság, a munkavállalás, az önfeláldozás és mindezen felül képes lesz önmagát is megismerni, hogy végérvényesen hátra hagyhassa az egész életére árnyékot vető traumát, édesanyja elvesztését.
Viszont nemcsak személyes tragédiákkal foglalkozik a film, hanem a Japánra legnagyobb árnyékot vető, állandó fenyegetéssel, a földrengésekkel is. Az országot 2011-ben sújtó Tohukui földrengés és cunami egy nemzeti tragédia lévén jelentős hatással lehetett Shinkaira, ugyanis a történetben
részletesen feltárja, milyen terrorban élhetnek egy tengerparti városka lakói és mennyire mindennapi, ahogy az átlagemberek okostelefonjaikon kapják az értesítéseket, hogy éppen mekkora erősségű földrengés várható.
A Suzume esetében azonban ezek a katasztrófák nem természetes eredetűek: a túlvilágra nyíló ajtókból özönlő, gonosz erő okozza őket. Az ajtók mind elhagyatott, katasztrófa sújtotta területeken helyezkednek el, Japán valóban létező romjainál. Közelükben a sötét múltjával küzdő Suzume képes lesz látni, hallani és átérezni az egykor ott élt emberek emlékeit és érzéseit, ami zseniális módon teszi személyessé ezeket a kollektív tragédiákat és köti össze a japán társadalom veszteségét a lányéval. Ezzel Suzume egyfajta nemzeti hős szerepét is felveszi, ahogy küldetése során igyekszik bezárni ezeket az ajtókat, megmentve az éppen aktuális város lakosságát a közelgő csapástól.
Érdemes azonban megjegyezni, hogy a Suzume mitológiai háttere sajnos nagyon tessék-lássék módon kidolgozott. Elnagyolt a túlvilág, az istenek, a kapuőrök és az ajtó alakú átjárók kapcsolatának szabályrendszere – ezek csupán katalizátorai és egyszerű szimbólumai a filmnek, árnyalásukra Shinkai szándékosan nem akart a kelleténél több időt pazarolni. A misztikus erők inkább csak egy titokzatos fenyegetésként léteznek abban a világban, ahol a hangsúly Suzume drámáján van, illetve a vele összefutó mellékalakokon, akik a kevés, vásznon töltött idejük ellenére is mind megkapó, vicces vagy éppen megrendítő történeteket tartogatnak.
Furcsának tűnhet már a kritika címéből is, de igaz: a történet egyik prominens szereplője valóban relatíve korán egy háromlábú gyerekszékké változik, ami egész érdekes színt és humort ad ennek az első látszatra egyszerű történetnek.
Souta szék karaktere a remek humorfaktor mellett az akciójelenetekben is rengeteg kreatív megoldáshoz vezet és a történet drámai élét se veszi el,
sőt erősíti, hiszen ez a tárgy Suzume egyetlen kézzel fogható emléke édesanyjához, ami öntudatra ébredve követi őt utazása során. Az átváltozás miatt ráadásul a Suzume nem válik az elcsépelt, „ártatlan lány találkozik a titokzatos, szívdöglesztő fiúval” történetté – a testiség elvesztésével inkább egy őszinte barátság épül fel Suzume és Souta között, ami székre épített helyzetkomikummal karöltve sokkal emlékezetesebbé teszi a kapcsolatukat.
Csodálatos a film vizualitása is.
A tenger káprázó kékjétől a zöld tájakon át a túlvilág csillagokkal teli égboltjáig mindig lesz valami, ami kényeztetni fogja a szemünket.
A Suzume végig megtart egy konzisztens látványt és esztétikát, amiből nem lép ki különböző, infantilis poénok vagy túlzások kedvéért, így a laikusabb nézők számára is befogadhatóbb marad. Ráadásul a rendező remek érzékkel tart finom egyensúlyt a túlvilági események grandiózussága és Suzume világának hétköznapi léptéke közt. De Shinkai zenei téren is igyekszik elkápráztatni a nézőt Kazuma Jinnouchi epikus, nagyzenekari tételeivel és a RADWIMPS együttes lazább, poposabb dallamaival. Utóbbi csapattal ez már harmadik kollaborációjuk A neved és a Weathering with You után.
A Suzume egy turisztikai reklámfilmnek is elmenne, annyi gyönyörű tájat járnak be főhőseink hajóval, vonattal, autóval vagy éppen gyalog. Rendkívül pontos képet kapunk Japánról a főhősnő utazása során, viszont
nem válik egy kínos országimázzsá a gyorsvonatok ajnározása vagy a különböző nevezetességek emlegetése,
ugyanis ezen elejtett pillanatok csupán mélyítik, kézzelfoghatóbbá és átélhetőbbé teszik a történetet és a szettinget. Persze tagadhatatlanul meghozzák a néző kedvét is, hogy valamikor meglátogassa a szigetországot, de a valódi helyszínek történetbe ágyazása végig megőrzi a látottak hitlességét.
A film leggyengébb pontja egyértelműen a finálét megelőző 20 perc, amiben az addig egészen jól kiegyensúlyozott ritmust az utazómontázsok, az új karakterek megismerése és az ajtózáró akciók triója után felváltja egy hosszabb rész, ahol Suzume érzelmileg a padlóra kerül és hiába drámai és szomorú, nagyon leül tőle a film. A finálé viszont kisebb túlzásai ellenére is (macskaistenek vs. óriás füstkígyószörny) képes visszakapaszkodni, hogy a befejezés a személyes hangvételével is be tudja vinni a gyomrost, ami után szem nem marad szárazon.
Makoto Shinkai nem találta fel a spanyolviaszt és saját életművében sem ért el forradalmi távlatokat, de a Suzume így is az idei év egyik legmegkapóbb alkotása. Gyönyörűen tragikus világával és karaktereivel nemcsak megríkatja az embert, de példaértékűen foglalkozik a traumafeldolgozással, amit nemcsak személyes szinten, de egy egész kultúra viszonylatában is döbbenetes erővel és őszinteséggel tálal. Üzenetét és karaktereit pedig az animés stílusa mellett is képes univerzálisan átadni bármilyen korosztály számára egy érzelmes és szórakoztató ifjúsági filmként.
