Kritika

Ne kössön téged hely és idő – Synchronic

A Synchronic pontosan azoknak készült, akik egyre fájóbbnak és fárasztóbbnak találják a műfaji filmek kiszámíthatóságát, egyformaságát. Egy bátran kísérletező, meghökkentő, mégis szórakoztató és meglepően érzelemdús kavalkád, ami tökéletesen beleillik az író-rendezőpáros Justin Benson és Aaron Moorhead egyre izgalmasabb életművébe.

Ahogyan sokan mások, Benson és Moorhead is az amerikai független filmes irányból törtek be olyan alkotásokkal, amik nemcsak kritikai sikert hoztak nekik, de egy annyira jellegzetes stílust tudtak képviselni, amit rögvest hozzájuk is lehetett kötni. Filmjeikben erősen teoretikus sci-fi koncepció találkozik az erősen megírt karakterek drámájával. A főszereplők belső küzdelmeinek, hibáinak gyakran pont a természetfeletti állít tükröt: megálló vagy ismétlődő idő, párhuzamos dimenziók, körbezáró terek, amik börtönbe ejtik őket és szembesítik saját gyengeségeikkel. Ebbe a párosításba aztán még rengeteg más műfajt képesek belecsöpögtetni a horrorfilmtől kezdve, a nyomozós thrilleren át, a romantikus melodrámáig.

A történet nem szab keretet a műfaji határoknak, sőt vakmerően cikáznak közöttük.

Így esett meg, hogy a Blair Witch-jellegű, sufnituning érzést árasztó, de ravasz és feszült Resolutiont, simán követhette a lovecrafti szerelmes sztorinak is becézhető Spring, majd az alkotói arc poeticának is beillő, földönkívüli emberrablásokkal foglalkozó The Endless. Utóbbi már annyira személyes projektje volt a párosnak, hogy nemcsak a kamera túloldalán dirigáltak, de még elé is álltak főszereplőként. Negyedik közös filmjük a Synchronic egyszerre összegzése korábbi filmjeiknek, ugyanakkor egy újabb előrelépés. Itt már látszódik, hogy nem pár tízezer dollár és pár haver, hanem milliók és egy profi stáb állt a rendelkezésükre, profi színészekkel. Lecsiszoltabb, befogadhatóbb és polírozott formában, de abszolút jelen van a páros kísérletezőkedve, műfaji bakugrásai, ami egyszerre teszi izgalmassá, de könnyen elronthatóvá is.

Dennis (Jamie Dornan) és Steve (Anthony Mackie) évtizedes jóbarátok, egyúttal veterán rohammentősök, akik már úgy érzik mindent láttak és megtapasztaltak. Amikor az egyik éjszakai műszak során egy furcsa túladagolásos halálba ütköznek, még nem tulajdonítanak neki sokat. Viszont hamarosan egyre jobban elszaporodnak a városban a szokottnál is durvább betépések, balesetek és halálok. Mindet egyvalami köti össze: A Synchronic nevű új dizájner drog. Eredete ismeretlen, hatása kategóriák felett áll. A két férfi szakmai és magánélete hamarosan teljesen felbolydul: Dennis lánya, Brianna eltűnik. Steve-ről egy rutinvizsgálat során kiderül, halálos rákbeteg. Dennis kétségbeesetten próbálja keresni lányát, Steve úgy dönt megállítja a Synchronic terjedését. Kettejük útja pedig hamarosan olyan helyekre viszik őket, amik messze túlmennek a normalitás dimenzióin.

Ez az alaphelyzet a legtöbb rendezőnek akár elég is lenne az egész filmre, itt viszont ez még csak az indulópont.

A Benson-Moorhead filmek egyik legnagyobb erőssége, hogy az ember sokáig nem is tudja, hogy pontosan mit fog látni, hogy milyen irányba fog haladni a sztori. Aztán szép lassan helyére kerülnek a kirakós elemek, az ügyesen elrejtett képi és narratív utalások egy egészbe. A hasonlóságok Christopher Nolannel szinte adnák is magukat, de Benson és Moorhead sokkal kisebb, személyesebb történetekre húzzák fel a csavarokat, és a lelki-érzelmi út, amit megjárnak a protagonisták, ugyanannyira fontos, mint a cselekmény előre vitele. Az író-rendezőpáros nagyon tudatosan és ügyesen játszik a néző elvárásaival, miközben egy percre se nézik ostobának.

Aki már látott korábban Benson-Moorhead filmet, annak nem lesz meglepetés, de a többség jobb, ha felkészül rá, hogy a Synchronic nem egy fékevesztett tempójú alkotás, sőt lassú, megfontolt menetben építkezik, rengeteg időt szentelve a karakterek lelki világának és az atmoszférának. A Dennis és Steve közötti tűz-víz dinamika megértése viszont pont azért fontos, hogy legyen alapja a film érzelmi tétjeinek. A Synchronic-ban nincs világmegmentés, nincs grandiózus, az országon vagy a világon keresztülmenő szövevénysorozat. Amikor kilépünk a New Orleans-i városképek világából egy másik helyszínre, azok is limitáltak, a karakterek személyes tere köti a cselekményt.

Ha pedig már szóba jött a kilépés, akkor ideje ráfordulni a Synchronic sci-fi oldalára, mert a legtöbb Benson-Moorhead filmhez hasonlóan, itt is bejön a térrel és idővel való manipuláció lehetősége, amit jellemzően a jelenbéli hibák korrigálásának kétségbeesett lehetőségével kapcsolnak össze.

Sajátos és más filmekben nem nagyon látott időutazós koncepciót vezetnek itt föl,

ami erős kapcsolatban van a címszereplő szintetikus droggal, aminek szabályait és korlátait természetesen jó részletesen leírja a forgatókönyv a nézőnek. De ha őszinték leszünk, nem érdemes túl sokáig elgondolkodni rajta, hogy vajon mennyire logikus, de a filmen belül működik, mert a főszereplők lelki útját és megváltását készíti elő. Steve halálos betegként, szembenézve saját mortalitásával, próbál segíteni Dennisnek Brianna megtalálásában. Az ember, aki csak a mának élt és soha nem volt családja, mindent kockára tesz, hogy egy másiké ne hulljon szét.

Annak, aki már a Resolution óta figyelemmel követi a páros munkásságát, külön öröm lehet nézni, mennyit fejlődtek rendezés terén. A Synchronic dinamikusan rendezett, vérprofin vágott és gyönyörűen fényképezett film, amiből érződik az alkotók affinitása az összes zsáner felé, amivel érintkeznek. A thriller-horror szekvenciák feszültek, ha van akció, akkor az feszes, mégis követhető. És még olyan elegáns megoldásokra is futja, mint egy közel ötperces hosszú snitt, amiben a kamera mozgása adja át az össze lényeges infót a nézőnek. Viszont a film érzelmi ívét a két főszereplő, Jamie Dornan és Anthony Mackie hiteles játéka adja el igazán. Alig két jelenet után elhisszük, hogy ez a két ember megélt jót és rosszat az évtizedek alatt. Különösen Mackie az, aki bizonyítja, hogy több van benne, mint amit a beskatulyázott akciószerepek kapcsán gondolnánk róla. Karakteríve jól kidolgozott, érdekes és nagyon nem az átlagos hőstípus.

A Synchronic tökéletes összegzője Benson és Moorhead alkotói erősségeinek és időszakos gyengeségeinek is,

vagyis hogy itt-ott megbicsaklik a tempó, kicsit túlbeszélik a dialógusokat, meg a logikátlanságok.

Az átlagból kiemelkedő, karakteres, merész ötletekkel játszó, de a humánumot központban tartó sci-fi dráma a Synchronic, aminek megvan a limitált, de annál lelkesebb közönsége. Benson és Moorhead hamarosan a hollywoodi mainstreambe is be fognak csatlakozni a Moon Knight című Marvel miniszéria kapcsán. Nagyon remélem, hogy tehetségüket és személyes vízióikat nem nyeli el a blockbusterek szürkesége.

Avatar

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés