Moziban

Szabad-e így foglalkoztatni siketnéma színészeket? – A törzs

plemya2Miroslav Slaboshpitsky Cannes-ban is díjazott, siketnéma színészek eljátszotta erőszakjeleneteit elfeledni nem lehet. A törzs lehet bravúros kísérleti film, lehet öncélú erőszakfilm, de az biztos, hogy az elállatiasodásról meggyőző koncepcióval beszél.

Börtön, iskola, nevelőintézet, elmegyógyintézet. Bár funkciójukat tekintve élesen különböző intézmények, a bennük való életet meglehetősen hasonlóan ábrázolják a filmek – amiben talán van is valami. Koncentrálhatnak ezek az alkotások a klikkekre darabolódó közösségekre, az intézmény(vezetők) diktálta szabályokhoz való hozzáállásra, netalán a közösségen belüli pozíciók megszerzésére és megtartására, a börtönfilmek alig-alig különböznek narratív szerkezetben az iskolafilmektől. Nem véletlen tehát, hogy Cannes-i bemutatkozása után a siketek nevelőintézetében játszódó, holland-ukrán koprodukcióban készült A törzset, azonnal az Arany Pálmás börtönfilmhez, A prófétához hasonlították. Az asszociáció ráadásul jogos: a főhősök bűnesetekkel terhelt pozícióharca párhuzamot mutat.

A törzs nevelőintézetének siket fiataljai egy fosztogatásra és prostitúcióra szakosodott bűnbandát alakítottak, amelyben a főhős fiúnak meg kell találnia a maga helyét. Ilyetén módon Miroslav Slaboshpitsky alkotása lényegében egyszerre iskolafilm, egyszerre gengszterfilm, mégsem illeszthető szimpla műfaji bélyeg rá. A törzs ugyanis inkább kísérleti jellegű mozgókép, az ukrán film kuriózuma, hiszen egyetlen hangos szó nem hangzik el benne, mégis minden jelenetben kommunikálnak a szereplők. Kivételes némafilm, ahol siketnéma fiatalokat játszó siketnéma fiatalok jelelnek végig.

S amennyire nehézkes műfaji tekintetben felfejteni A törzset, olyannyira komplikált megérteni, hogy mi is lenne Slaboshpitsky kísérletének célja. Ha a film rendeltetése az, hogy megvizsgálja, egy többségi társadalom által nem értett, testbeszédre alapozott nyelven érthető-e egy mozgóképes történet, akkor mindenképpen figyelemreméltó kísérletnek vagyunk tanúi. Beszédes, hogy a rossz nőbe beleszerető gengszter felemelkedésének és morális bukásának archetipikus cselekményszála könnyedén feldolgozható, addig a kevésbé sablonos, a leánykereskedelemhez útlevelet szerző mellékszál már nehezebben, hosszabb gondolkodással érthető csak meg.

Slaboshpitsky azonban érezhetően más irányban, más céloktól vezérelve is alkotott. Univerzális szinten azt hiszem a törzsközösségben élő, elállatiasodott emberiségről szeretne mesélni és ehhez a minimalista formát választotta. Hosszú beállításokkal dolgozik, gyakorlatilag minden jelenet egy beállításból áll. Alig használ szekond vagy közeli plánokat, távolságtartással szembesít kényelmetlen alapállításával: több ezer éves civilizációs fejlődést követően sem lehet ellenállni a törzsi hagyományoknak.

plemya3

A törzsben sokszor mintha egy természetfilmet látnánk, olyan látszatsemlegességgel követi a kamera ezt az elállatiasodott fiatal társaságot. Ezért is találó a cím, mintha tényleg egy archaikus törzsközösség mindennapjait látnánk. Az új jövevényt a legerősebb hímek erőszakos beavatási szertartása fogadja, a törzsfő hagyományaival szembeni lázadást pedig perifériára szorítással (jelen esetben plüssfigurák vonaton való árulásával) büntetik. A patriarchális felépítés miatt a nőket csak elnyomni, szexuálisan kihasználni lehet. A film legerősebb jelenetében pedig az elhagyatott vidámparkban várakozó gyerekek és kamaszlányok a csordaszellem ösztönével fogadják a zsákmánnyal megérkező vadászokat. (Az ételt-italt egyébként egy ártatlan járókelő agyonverésével szerezték.)

A siketnéma színészek jelelése, tagolt beszédének hiánya még inkább felerősíti ezt az állatias mentalitást. Pusztán a testbeszédből értünk meg lényeges jellembéli vagy kapcsolati tőkében végbement változásokat. A főhős elállatiasodásának folyamata ráadásul szenvtelenül kidolgozott ívvel rendelkezik. A nyitójelenetben még tehetetlenül próbál útbaigazítást kérni a nevelőintézet hollétével kapcsolatban, a filmtörténet egyik legkegyetlenebb fináléjában már négy társán áll könyörtelen vérbosszút. De hatásosan működik a testbeszéd a párkapcsolati szenvedély kifejezésében is. Explicit szexjelenetek közepette az állatias aktus egy csapásra át tud fordulni mentsvárat jelentő kötődéssé, hogy aztán egyik pillanatról a másikra újra elhatalmasodjon a fiún a lány feletti uralkodás vágya. De a csend, a siket szereplők önkéntelen „némasága”, vagy hangos nyögései is az állatias mivoltot erősítik. Megrázó jelenet a házilag végrehajtott abortusz vágatlan, rideg begyakorlottságot tükröző epizódja.

plemya

A (siketnéma) fiatalokkal szembeni felnőtt érdektelenség felrajzolásában ugyancsak jeleskedik Slaboshpitsky. A törzs élettapasztalt mellékszereplői vagy nem törődnek a kamaszokkal, vagy kihasználják őket. A numerára éhes kamionosoknak beszéd nem, csak minél kisebb papírra vetett összeg kell az ifjú striciktől. A prostitúcióban besegítő technikatanárt pedig egyetlenegyszer látjuk tanórán, akkor is kalapácsot, ergo fegyvert gyártat a fiatalokkal.

Számos erénye ellenére összességében mégsem tudok azonosulni a filmmel. Siket karaktereket ritkán látni a vásznon, A törzs mégis – ha csak nem maradok meg a kísérleti filmes megközelítésnél – meglehetősen negatív képet fest róluk, a világukról, az életlehetőségeikről. Nem tesz az integrálódásukért, sőt az az érzésem, inkább felhasználja őket az elállatiasodás, az embertelenség kifejezésére. Nem érzem, hogy Slaboshpitsky a szenvtelenséggel vagy éppen a szereplehetőséggel tiszteletet mutatna irántuk. E rendezői módszer tehát számomra meglehetősen visszás.

plemya4

A börtönökben, nevelőintézetekben játszódó filmek zárt közösségei nem egyszer a többségi társadalmat, illetve azok viselkedési formáit képezik le. A törzs esetében azonban nem érzem a mondanivaló univerzálissá, de még csak kelet-európaivá érését sem. Néhány lepukkant vagy zárt helyszín (nevelőintézet, kamionos parkoló) ellenére nem lesz a film sem parabola, sem ká-európai tabló. A buszmegálló mellett hagyott autóroncs, a házilag levezényelt abortusz – lásd még 4 hónap, 3 hét, 2 nap –, az olaszországi póló miatti öröm megidéz ugyan némi éjsötét kelet-európai életérzést, de ennél tovább nem jut a film.

A törzs a szememben az embertelenség, az elállatiasodás nyers erőszakkal átitatott, némileg öncélú filmjeként fog megmaradni. De megmarad, mert az utóbbi évek legkegyetlenebb, explicit erőszakjeleneteit mutatja fel siketnéma színészek tolmácsolásában.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Vászon nélkül és a Fesztivál rovat szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.