Kritika

Úszni és nem elmerülni – Szabadúszók

Gilles Lellouche Szabadúszók című vígjátéka harmadszorra mondja fel a szinkronúszásban értelmet találó férfiak meséjét, és a téma európai bajnokságát bizony a francia verzió nyeri.

2007-ben középkorú férfiak egy csoportja megalakította az első svéd férfi szinkronúszó csapatot, s meg sem álltak a világbajnoki címig. Történetük azóta a filmipart is meghódította, pontosabban annak európai felét. Az öregedő társadalmakat felmutató öreg kontinens ugyanis rövid időn belül harmadszorra szembesül a női vízi sportba menekülő, kiégett férfiak sikereivel. A svéd Vízibalek és az angol Férfiak fecskében után most Gilles Lellouche adaptálta vászonra az önmagukra találó szinkronúszók történetét. Én pedig töredelmesen bevallom, hogy a három közül a Szabadúszók című francia verziót tartom a legszimpatikusabbnak.

Az inkább színészként ismert Gilles Lellouche (Apró kis hazugságok, Gibraltár) számára ahogy a betyárbecsületre építő férfibarátság, úgy a kapuzárási pánik sem ismeretlen terep: A két mesterlövész című szkeccsfilm – aminek forgatókönyvét, illetve egyik epizódját rendezőként is jegyezte – épp e témák köré épült. Így aztán cseppet sem meglepő, hogy a Szabadúszók fél órával hosszabb és jóval melankolikusabb, mint a hozzánk már tavaly elért Férfiak fecskében. Míg Oliver Parker verziójának középpontjában egyetlen férfi állt, és társairól úgy kellett összeszedegetni az információmorzsákat, addig Lellouche a mellékszereplőknek is részletesen kibontja a jellemét.

Akad köztük depressziós munkanélküli (Mathieu Amalric), társas magánytól szenvedő passzív-agresszív férfi (Guillaume Canet), sokadjára is becsődölő vállalkozó (Benoit Poolvoorde), bukását fel nem ismerő zenész (Jean-Hugues Anglade) és feleslegessé váló uszodamester (Philippe Katerine) is. Problémáik kibontása adja a film első felét meghatározó melankóliát, s külön dicséretes, hogy

a forgatókönyvírók az edzőnő figuráját (Virginie Efira) sem kárhoztatják egy gyógyírt kínáló szerelmi szálra, hanem maradéktalanul beillesztik a helyüket kereső férfiak közé.

Delphine (Virginie Efira) a partról kénytelen szemlélni a szinkronúszókat, mivel társa (Leila Bekhti) egy baleset következtében kerekesszékbe kényszerült, így páros karrierjük derékba tört.

Hogy Gilles Lellouche nem egyetlen férfit helyezett a Szabadúszók fókuszába, azért sem lényegtelen, mert a kapuzárási pánik egyénítése helyett más utat választ: azt jelzi, hogy egy kollektív problémáról szeretne beszélni. A lélektani válság kezeléséhez pedig Lellouche mondanivalója szerint az önvizsgálat nem elegendő, a sorstársakkal való őszinte kommunikáció és összehangolt együttműködés lehet a valódi orvosság.

A Szabadúszók éppen ezért szimpatikusabban gondolkozik a szinkronúszásról is. Lellouche filmjében ez a sport több, mint egy bizarr, ámde felszabadító hobbi. Szemben a Férfiak fecskében csapatával, ahol a tagok csak elvétve beszélnek saját nehézségeikről,

a Szabadúszók edzésprogramjának szerves része a csoportterápiákhoz hasonlatos lelkizés.

Sőt, a film talán legszebb jelenetében az úszómedence egy anyaméhhez válik hasonlatossá: a megtört férfiak a vízen lebegve, teljes biztonságban hallgatják, ahogy női edzőjük búgó hangján felolvas nekik. De a szinkronúszás szimbolikus oldala elemi szinten is szépen kiforrja magát: a különleges sport sem fizikai, sem lelki síkon nem hagyja, hogy a depresszív szereplők a mélybe süllyedjenek, megtanulnak a felszínen maradni.

A tanulságból is érezhető, hogy azért a Szabadúszók mégiscsak egy ízig-vérig francia vígjáték, a komikus véna azonban csak a film második felében domborodik ki.

Az edzés, a magukra találás és a nagy verseny jeleneteiben Gilles Lellouche alkotása az Életrevalókhoz válik hasonlatossá.

Nemcsak azért, mert a film legjobb poénjai a folyton ordibáló kerekesszékes edzőnőhöz köthetőek, hanem mert életszemléletük is megegyezik. A magát meseként feltüntető Szabadúszók is pozitív életfelfogásra nevel, egyben megtanítja a bezárkózásra hajlamos, sebeiket nyalogató férfiakat saját problémáikon nevetni.

A szent cél érdekében azonban a Szabadúszók hajlamos kommerszebb vizekre is evezni. A karakterek sorából például erősen kilóg a színesbőrű Avanish: a kissé pocakos alak idegen nyelven beszél és senki sem érti – ami nagyszerű humorforrás, de némileg bántó, hogy épp a bevándorló figura nem kapott összetettebb jellemet. A világbajnokságon elért helyezés pedig a józanságot nem ismerő hollywoodi produkciókkal rokonítja a filmet.

https://vimeo.com/313974624

Be kell vallanom, hogy stresszes tanárként engem igenis meghatott a Szabadúszók, és megannyi kiváló (A kedvenc), didaktikus (Két királynő) vagy rosszul sikerült (Túl szexi lány) női film között üdítő volt látni egy férfilelket simogató, de cseppet sem hímsoviniszta vígjátékot. Bárcsak ott állhattam volna a szinkronúszó csapattal a szimbolikus napfelkeltében!

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com