Kritika

Önreflexió helyett sablonos sallerosztás – Szamaritánus

A Szamaritánusban benne volt, hogy az utóbbi évek legkomolyabb és legtartalmasabb szuperhősfilmje legyen. Kicsit sem lett az.

A hősök nem halnak meg, csak újra töltenek. Állította anno a 2008-as Rambo szlogenje. Stallone pedig szemlátomást a mai napig próbálja ezt bebizonyítani. Pedig az a böhöm nagy, kendőzetlen igazság, hogy még a legkeményebb a hősök is elfáradnak, megöregsznek és elkerülhetetlen, hogy egyszer örökre letegyék a bokszkesztyűt és a M60-as gépkarabélyt. Így egy ponton a hős is kénytelen szembesülni a saját a halandóságával, és azzal, hogy elment mellette az idő. Miközben kénytelen akár a saját múltbéli hibáival is szembenézni, és felismerni, hogy milyen hibákat követett el, vagy hogy hol tehetett volna többet/mást. Mindez pedig egy tematikailag, tartalmilag kifejezetten gazdag és katartikus történetet eredményezhet.

Nem csoda, hogy a karrierje túlnyomú részében „larger than life”, félisten szerű héroszokat megformáló Sylvester Stallone is felismerte a „hős utolsó csatája” történetekben rejlő potenciált. Nem is egyszer. Elsőként 2006-ban, amikor Rocky Balboa még egyszer utoljára felvette a kesztyűt. A siker hatására aztán két évvel később John Rambo is megkapta az utolsó csatáját, hogy aztán végül hazatérve békére leljen. Legalábbis, akkor ezt hittük. Hogy Stallone nem pusztán nyugdíjazza a két legikonikusabb karakterét, hanem hogy ezzel együtt szembe néz a saját korával is. Megöregedett, és az idő elment mellette, Hollywoodot pedig már egészen más, új hősök uralják. Ám nem így történt. Az ezt követő projektjei – nevezetesen az Expendables széria, vagy a Walter Hill rendezte Fejlővés – egyenesági folytatásai voltak a ’80-as, ’90-es évek akciófilmjeinek. A feláldozhatók 3. része már konkrétan arról szól, hogy a nagy öregek még most is simán kenterbe verik az ifjú, nyikhajokat.

Aztán jött a Creed, amelyben 69 évesen úgy tűnt, hogy képes volt a háttérbe szorítani az egoját, és eljátszani egy öregembert. Egy olyan öregembert, akinek most már nem a ringen belül, hanem azon kívül kell egy Dolph Lundgrennél is veszedelmesebb ellenféllel szemben talpon maradnia.  Az idős, beteg Rocky Balboa karrierjének egyik legjobb alakítása (legalább a Copland óta). Ám az önreflexió újfent rövid ideig tartott, hiszen közvetlenül ezután visszament zsarufilmekbe, és a nézhetetlen Szupercella folytatásokba haknizni. Hogy aztán 2019-be Rambót is újra feltámassza. És már készül a negyedik Feláldozhatók is.

Addig is itt van az Amazon kínálatában debütáló Szamaritánus, amiben Stallone most már, mint tényleges szuperhős, látszólag csúcsra járatja az eddigi karrierjét is uraló egyszemélyes hadsereg szerepet. Julius Avery (Overlord) rendezése valójában jóval érdekesebb, mint egy újabb szuperhős-vircsaft. Legalábbis elsőnek annak tűnik. Kár, hogy végül egyik érdekes aspektusával sem tud érdemben foglalkozni.  Szamaritánus (Sylvester Stallone) a Gránitvárost védelmező szuperhős volt, aki 20 éve, a gonosz testvérével (Nemesis) vívott csatában eltűnt. Ám, míg a közvélemény számára halott, egy lelkes rajongója, a 13 éves Sam (Javon ‘Wanna’ Walton) véletlenül a nyomára bukkan. A kisrác nyomására, és mert a Cyrus nevű gengsztervezér (Pilou Asbæk) Nemesis örökségét szándékozik újraéleszteni a Szamaritánus is kénytelen lesz újra harcba szállni. Hiszen a nagy erő nagy felelőséggel jár, vagy mi.

Így, ami elsőblikkre egy szuperhősköntösbe bujtatott tucat-akcióimnak tűnt valójában inkább illeszkedik Stallone, az öregséggel és a múlttal szembenéző hősfilmjeinek (Rocky Balboa – Rambo – Creed) a sorába.

Szuperhős filmek terén pedig talán a Logan – Farkas a legközelebbi párhuzam. Sajnos azonban Julius Avery rendezése és Bragi F. Schut scriptje sajnos nem sokat tud kezdeni a témában rejlő potenciállal, és érdekes fordulatokkal. Pedig több izgalmas téma is felmerül a film során. Az első ilyen kulcsmozzanat az az, amikor a főgonosz arról beszél, hogy ellenben a gonosznak bélyegzett Nemesis-szel, Szamatáriánust sosem érdekelték a szegénynegyedék lakói. Ő nem volt más, mint egy furkósbot a rendőrség és a hatalmasok kezében, ellenben a korrupció ellen harcoló Nemesis-szel. Ezt követően adná magát a szuperhős mítosz átértelmezése.

A főhős önvizsgálata, és a szembenézés azzal, hogy talán nem is az volt, akinek hitte magát. (Ahogy ezt láttuk például a szenzációs Batman: Fehér Lovag képregényben.)

A minden problémát erőszakkal, és verekedéssel megoldani igyekvő hősök átértelmezése, és új megvilágításba helyezése kétségtelenül egy olyan sztori, ami – így, hogy a mozit és a tévét is a szuperhősök uralják – igazán időszerű lehetne.

Csak a Szamaritánus nem tud érdemi mértékben elmélyedni a témában. Hiába érvel egy adott ponton Stallone a fiatal pártfogoltjának az erőszak ellen, hogy ha a filmbéli konfliktusokat végül ököllel oldja meg ő is – jóval erőszakosabban, mint a Marvel vagy a DC hősei.

Mivel pedig Nemesis nyomdokaiba lépő Cyrus végsősoron egy abszolút gonosz, pszichopataként van ábrázolva – a hasonló célú Ra’s al Ghul vagy Bane Tesco-s kiadása – így a szavainak igazán nincs is súlya.  Már csak azért sem, mert Szamaritánus és Nemesis eredeti rivalizációjából, az utolsó – párbeszédmentes – küzdelmükön kívül alig látunk valamit. Utóbbi valós céljairól és motivációjáról pedig szinte semmi sem derül ki. Hiába a finálé, meglehetősen kiszámítható fordulata is (miszerint a főhős nem az, akinek addig hittük). Hiányzik az a kontextus, aminek a fényében átértékelhetnénk az addigiakat. Ehhez kapcsolódna egy újabb érdekes szemszög: Sam hősével való viszonya. Ám mivel túl későn jön a fordulat, így az abból adódó konfliktus is egy pillanat alatt megoldódik.  

A film elmond valamit nekünk a történet múltjáról, majd sejteti, hogy talán nem úgy történt. Azt is alig tudjuk meg, hogy elvileg mi történt, így a csavar sem tud igazán, érdemben működni.

Hiányzik az a kontextus, az a háttér, ami mindezt jelentőségteljessé tehette volna.

Hiába igyekszik valós környezetbe – egy elszegényedő, munkanélküliségtől, válságtól súlytott városba – helyezni a történetet, hogy az végig csak háttér. A hős nem foglalkozik ezekkel. És azt sem lehet mondani a filmre, hogy az akcióktól nem jut ideje kifejteni a drámáját. Hiszen a film hangvételében sokkal inkább az utóbbi dominál. Az akciók szinte kizárólag a második félidőre koncentrálódnak. Bár nem rosszak, a B-kategóriás CGI (tűz és színész digitális megfiatalítása) jelentősen rontanak rajta. Emiatt pedig az első félidő meglehetősen lassú.

Nem feltétlenül az akciók hiánya miatt, hanem azért, mert nem mélyed el jobban a drámában, és a karaktereiben. Szamaritánus és Sam dialógusai pedig olykor kifejezetten kínosak. A hős szinte minden mondata egy – valamikor oda sem illő, döcögősen előadott – falvédő/motivációs trénerszöveg. Így nem csoda, hogy Stallone alakítása is messze elhalványul amellett, amit mondjuk a későbbi Rocky-filmekben nyújtott.

A Szamaritánus lehetet volna az év nagy, váratlan meglepetése. A film, amiben Hollywood egyik legnagyobb hőse helyezi új kontextusba korunk legnépszerűbb blockbuster zsánerét. Lehetett volna Stallone (harmadik vagy negyedik) megható hattyúdala. De ezekhez fókuszáltabb, dinamikusabb rendezés és átgondoltabb forgatókönyv lett volna. Ezek hiányában azonban csak egy gyenge, szuperhős-Rambo. Stallone ismét bebizonyítja, hogy 76 évesen is sok segget képes szétrúgni („pedig nem is az ő harca”), egyszer azonban el kell fogadnia, hogy nem lehet végtelenszer újratölteni.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!