Kritika

Híres bajusz és rettegés – Szeánsz Velencében

Kenneth Branagh harmadik Poirot-filmje egy korábban sosem adaptált Agatha Christie-történettel borzongatja a belga nyomozókarakter rajongóit. A Szeánsz Velencében kísérteties horrorelemekkel igyekszik felfrissíteni a klasszikus krimiket meghatározó fordulatokat, de vajon elég-e ennyi a megkopott népszerűségű műfaj sablonjainak megújításához?

Kísérteties történések zavarják meg a második világháború utáni békeidő látszólagos nyugalmát. A visszavonultan élő Hercule Poirot (Kenneth Branagh) ezúttal Velencében nyomoz egy régi ismerősének tett szívességből. A kezdetben egyszerűnek ígérkező ügy a magát médiumnak beállító Mrs. Reynolds (Michelle Yeoh) leleplezésére tett kísérlettel indul, mielőtt földöntúli elemektől sem mentes, csavaros gyilkossági nyomozás kerekedne belőle. A titokzatos javasasszonyt ugyanis az egykori operaénekesnő, Rowena Drake (Kelly Reilly) bérelte fel, hogy kapcsolatba léphessen halott lánya szellemével. A szeánsz alatt pedig újabb részletekre derül fény a korábban öngyilkosságként elkönyvelt eset kapcsán, mivel a túlvilági hangok szándékos emberölésről suttognak, ráadásul a tettes kilétét is készek megnevezni. Így innentől kezdve mindenki egyre gyanúsabbá válik, miközben a lehetséges elkövető(k) körét a sorra szaporodó gyilkosságok szűkítik.

Kenneth Branagh már többszörösen bizonyította Shakespeare-feldolgozásaival (Hamlet, V. Henrik, Sok hűhó semmiért, Ahogy tetszik) és egyéb – jellemzően kosztümös – adaptációival (Frankenstein, A varázsfuvola, Mesterdetektív, Thor, Hamupipőke), hogy remekül ért a sokszereplős, karakterközpontú drámákhoz. Rendezői karrierje késői szakaszában pedig olyan Agatha Christie-klasszikusok sorozatos megfilmesítésére használja ezen képességeit, mint a Gyilkosság az Orient expresszen, a Halál a Níluson vagy a Szeánsz Velencében. A hagyományos ponyvakrimik műfaja azonban közel sem rendelkezik a korábban alapul vett művek presztízsével.

A zsáner intellektuális kihívásokra épülő konfliktusa ráadásul a kortárs mozifilmekben megszokottakhoz képest jóval kevesebb akcióval kecsegtet.

A rajongók manapság leginkább a különböző televíziós és streamingcsatornák gazdag tartalomkínálatát böngészve találkozhatnak a modern nyomozótechnikák innovációival szolgáló krimisorozatokkal. Az NCIS, a CSI: A helyszínelők, a Dr. Csont, a Mentalista vagy a Castle és sok más hasonló széria ráadásul szappanoperaszerűen épül fel, így csalogatják vissza nézőiket hétről-hétre, hogy az újabb bűnesetek apropóján mesélhessenek nyomozó szereplőik magánéletéről és szívügyeiről. Branagh huszadik században játszódó, önállóan kezelt, nem folytatólagos Poirot-filmjei azonban mai szemmel könnyen idejétmúltnak hathatnak. Ezért a készítők új műfaji elemek beemelésével próbálnak lépést tartani az új trendekkel.

A regényekben megismert figurával ellentétben Branagh detektívje már a thrillerek mintájára kerül egyre többször fizikai veszélybe, míg a történetekben érvényesülő romantikus szálak melodrámai jelleget kölcsönöznek a produkcióknak. A Szeánsz Velencében viszont mindkét előzményéül szolgáló adaptációra rálicitálva kamatoztatja a műfajkeverés gyakorlatát horrornarratívája során. Az ikonikus nyomozóbajuszt egy ponton kísérteties fehér maszk fedi el, aminek következtében Poirot maga is majdnem áldozattá válik.

Az új zsáner érvényesülése tehát a detektív fizikai veszélybe sodrásán keresztül a klasszikus krimi elleni szimbolikus fenyegetést is képvisel.

A film kreatív vizuális megoldásai pedig csak tovább fokozzák a történet kettősségét. A gyakran alkalmazott, döntött beállítások egyszerre képesek érzékeltetni a második világháború utáni környezet egyensúlyvesztését és a megszokottól eltérő, túlvilági kihívásokat. A rendszeresen felső kameraállásokból és rendhagyó szögekből láttatott képek szintén új perspektívákkal szolgálnak a megmagyarázhatatlan eseményekhez és felforgató megállapításokhoz.

Ezúttal még a módszeresen racionális gondolkodású Poirot is megrendül a valóságba vetett hitében a természetfeletti jelenéseket tapasztalva. Az önkényes nyugdíjba vonuló mesterdetektív lassan elveszti hitét saját képességeiben, ahogy a horrorelemek átveszik az irányítást a krimijelleg felett. Az ötletelés és vizsgálódás helyett atmoszférikus környezeti hatások – elállíthatatlanul zuhogó eső és az omladozó kísértetkastély falai között tanyázó szellemalakok –, valamint jumpscare-ek borzongatják a szereplőket.

Így a nyomozás sikerességének tétje nem csupán a gyilkos leleplezése lesz, hanem a hagyományos krimik relevanciájának bizonyítása is a fantasztikus elemekkel szemben.

A műfaji erőfitogtatás ellenére a karakterek jobbára mégis a megszokott krimi-sztereotípiák kliséit képviselik. Legyen szó a korrupciógyanús rendőrből (látszólag) hűséges testőrré avanzsált Vitale Portfoglioról (Riccardo Scamarcio), a megkopott hírneve felélesztéséért szinte bármilyen trükk bevetésére hajlandó – Agatha Christie alteregóként megjelenő – regényírónőről, Ariadne Oliverről (Tina Fey), a babonás házvezetőnőről, Olga Seminoffról (Camille Cottin) vagy a haszonleső vőlegényről, Maxime Gerard-ról (Kyle Allen). A sablonszerepek kizárólag a kiváló karakterszínészek játékának köszönhetően válnak átélhetővé, Branagh jellegzetesen színpadias stílusa pedig ezeket kiemelendő sok teret hagy sztárjainak az alakítások kibontakozására szolgáló monológok alatt. Poirot alapos kihallgatásai során azonban nem kizárólag a rejtély részleteire derül fény.

A tanúvallomások egyes epizódjaiból szemléletes korkép rajzolódik ki az 1940-es évek második felének poszttraumás letargiájáról

és az időszak jellemző viszonyairól is. Desdemona Holland (Emma Laird) és féltestvére, Nicholas (Ali Khan) a háborút elvesztő Magyaroroszágról menekülő cigányok, akik látszólag bármire képesek, hogy egy jobb élet reményében (és a Találkozunk St. Louis-ban című korabeli filmklasszikus iránti rajongásból) eljuthassanak Amerikába. Az ifjú menekültpáros dickensi kálváriájával szemben pedig a sérült lelkű veterán, Dr. Leslie Ferrier (Jamie Dornan) és gondoskodó, koravén kisfia, Leopold (Jude Hill) egyre kilátástalanabb helyzete kerül bemutatásra. A világháborús küzdelmek felforgató hatására elindult folyamatok tehát alapvetően rendezik át a korábbi társadalmi státuszokat és bevett gyakorlatokat. Hiszen a korábban kirekesztett etnikai kisebbséghez tartozó testvérpár reménnyel telve tekinthet egy új világ felé, míg a megbecsült orvost gyógyíthatatlanul függővé teszi a szörnyűségek tapasztalata.

A kísértetjárta velencei palazzóban összezárt gyanúsítottak kamaradarabja azonban túl ritkán tekint a nyomozás keretein túlra ahhoz, hogy érdemi meglátásokkal szolgáljon a feltárt kor kulturális viszonyaival kapcsolatban. A neves detektív végül választ ad ugyan a megmagyarázhatatlannak tűnő lidércnyomás kérdéseire, a krimi műfaji esszenciáját mégsem sikerül relevánssá tennie a kortárs közönség számára. A Szeánsz Velencében kizárólag a horrorelemek fokozott alkalmazásának köszönhetően válik némileg rendhagyóbbá a korábbi Poirot-adaptációkból ismert sablonoknál.

A Szeánsz Velencében szeptember 14-től látható a mozikban.

Lubianker Dávid

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com