Kritika

Viktoriánus Furcsa Barbie – Szegény párák

Yorgos Lanthimos – a főszereplő Emma Stone-nal egyetemben – soha nem volt még annyira elemében, mint a Velencei Filmfesztiválon debütált Szegény párákkal (Poor Things). Szürreálisan szép, hihetetlenül vicces és olyan eredeti mű, amire már nagy szükségünk volt.

Yorgos Lanthimos folytatja az utat, amin A kedvenccel elindult: a Szegény párákkal megmutatja, milyen is egy színtiszta, lanthimosi vígjáték. Abszurd, groteszk, és bizarr, de a film ezúttal nem viszolygást kelt, hiszen humorral oldja fel azt. Valamint mind vizuálisan, mind tartalmában szürreális. Egy igazi vízió: káprázatosan eredeti képi világa szemet gyönyörködtető, melyről egyedül a saját hangos nevetésünk vonhatja el a figyelmünket. A Szegény párák olyan, mintha egy zseniális műalkotást néznénk egy múzeumban, ahol addig álldogálunk a festménnyel szemben, hogy már úgy érezzük, a részévé váltunk. Mert Lanthimos legújabb vállalkozása azonnal beszippant a maga bizarr világába, melyre úgy csodálkozunk rá, mint Emma Stone Bella Baxtere.

Bella ugyanis egyszer már meghalt. Mi egy anya-baba kereszteződéseként létrejött lényként találkozunk vele. A holttestbe a saját magzatának agyát ültették be, aki így felnőtt testben, csecsemő lélekkel ismerkedik a környezetével és az emberekkel.

Bella újraélesztésének jelenete a klasszikus Frankenstein-történetet idézi, a Szegény párák pedig összességében annak revíziójaként működik.

Tony McNamara forgatókönyvíró (ő és Lanthimos már A kedvencben is nagyon egymásra találtak) Alasdair Gray azonos című regényét adaptálta. A forrásmű egyébként is erősen utal Mary Shelley regényére, Lanthimos azonban vizuálisan is intertextualizálja Frankensteint és az őt övező általános félreértést: Frankenstein ugyanis a tudós neve, nem a szörnyé. Ezúttal a hullából új kreatúrát, valamint bizarr állat-hibrideket teremtő orvost (a mindig briliáns Willem Dafoe) Dr. Godwin Baxternek hívják – Bella babanyelvén nem egyszerűséggel ez: God (Isten) –, külsőre pedig Frankenstein lényére hasonlít, melyet a rajta kísérletező apjának köszönhet. Godwin háttértörténetének abszurdumát a végletekig viszi: egyre derülnek ki az elborultabbnál elborultabb részletek gyerekkorának megpróbáltatásairól. Ezek eredményét minden étkezésénél megfigyelhetjük, hiszen egy titokzatos gépre köti magát, hogy aztán üvöltve hányja ki a buborékba tömörült gázt.

A Szegény párák azonban egyértelműen Bella, illetve Emma Stone filmje. Bella Barbie amolyan sötétebb, punkabb változata, aki beszűkült környezetéből – melyet Lanthimos fekete-fehér képekkel és A kedvencnél is több halszemoptika-használattal szemléltet – kitörve felfedezi a világot, az emberiséget.

Bella sokkal radikálisabb tapasztalásoknak van kitéve, mint aminek Barbie valaha is volt: találkozik a nyomorral, a kegyetlenséggel és erőszakkal.

Valamint – a játékbabával ellentétben – a testét és a szexualitását is felfedezi. Miután kinyílt előtte a világ, azután vált a vizualitás színes-szagos szürrealista festménnyé, bár a monokromitás megmarad minden, az adott helyszínnel jelzett fejezet inzertjében. Valós városokban jár ugyanis Bella, aki Londontól Alexandriáig beutazza Európát, de még egy hajókörúton is részt vesz. Lanthimos ugyanakkor egy festői alternatív valóságot prezentál a Szegény párák esetében. Egyszerre járunk a Frankenstein-féle viktoriánus korban, melyet a rendező steampunk elemekkel (ilyen Godwin ló-felsőtest által vontatott gőzkocsija), a korabeli ruhák extravagáns verzióival tarkítva tesz elidegenítő álomvilággá.

Emma Stone minden részletében hibátlanul ragadja meg Bella felnövéstörténetének ábrázolását a Szegény párák című filmben.

Kezdetben totyogóként tipeg, minden impulzív gondolatát megvalósítja és kimondja, kamaszosan lázad God ellen. Majd szépen lassan elveszíti sajátos beszédmódját, megtanul rendesen járni, és rátalál önmagára. Stone a folyamatot érzékletesen, árnyaltan és rendkívül viccesen mutatja be, Lanthimos ismét a legjobbat hozza ki a színésznőjéből. Bella végül egy szexuálisan felszabadult nővé érik, aki egy ponton (a Buñuel-féle A nap szépe után szabadon) egy bordélyházban talál rá a hivatására. Szereti az általa csak vad ugrabugrálásnak nevezett aktivitást, pénzre is szüksége van, a prostitúció tehát ideális megoldásnak tűnik a számára. Ezzel Lanthimos nemcsak személyesen veszi fel a harcot a szexmentes Hollywood ellen a Szegény párák révén, hanem állást foglal a nők szexuális életét mai napig övező prüdériával szemben.

Bella vonatkozásában pedig azt is megmutatja, mennyire kihasználnak egy védtelen nőt a férfiak – igen, még a „rendes srácok” is. A lány gyakorlatilag minden, a férfiak különböző archetípusait képviselő karakternek ki van szolgáltatva, de elsősorban az apafigurájának tekintett Godnak. Ugyan Bella biztonságban van mellette, de később kiderül, hogy God nem a korábban „erős atyai érzései” miatt nem szexualizálja a lányt, hanem mert eunuch. Vele ellentétben a Bella házassági szerződését szerző, majd a lányt megszöktető ügyvéd, Duncan Wedderburn (Mark Ruffalo, aki végre lehetőséget kapott színészkedni) éppen azért érdeklődik Bella iránt, mert befolyásolható, irányítható. Egy hamisítatlan fuckboy, aki figyelmezteti a nőt, nehogy belészeressen.

Majd mikor ő esik a szerelem áldozatául, mint a legtöbb, toxikus maszkulinitással küzdő férfi, az elutasítástól bosszúálló, kicsinyes és egészen erőszakos lesz.

De nem annyira, mint Bella előző életbeli férje, aki a klasszikus bántalmazó mintapéldánya. Ehhez képest Max McCandles (Ramy Youssef) egy látszólag ártalmatlan figura, aki orvostanhallgatóként Bella megfigyelésére érkezik a Baxter-házba. Hiába látja azonban először tisztán, hogy Bella csak egy felnőtt testébe zárt gyermek, mégis beleszeret, feleségül akarja venni. McCandles-ből előjön a hős komplexus, annak morális mazochizmusával, így valójában az ő szándékai sem olyan tiszták.

Ilyen háttérből emelkedik fel Bella. Tanulással és tapasztalással erős nő lesz belőle. Na, de annak nem hollywoodi definíciója szerint: megmarad komplex, sokszínű, hibákkal teli önmagának. Bella nem veszít gyermeki önbizalmából, mely hasonló leckét tanít a nőknek, mint a Barbie. Kamaszkorunkban elveszítjük a magabiztosságunkat, kételkedni kezdünk magunkban, felnőttként pedig csak egyre nehezebb önazonosan élni. Bella azonban olyan példát állít elénk, melyből inspirálódva mindannyian képesek leszünk egy kicsit jobban felvállalni a furcsa, szabad, bevállalós, valódi önmagunkat.

A filmet a Velencei Filmfesztiválon láttuk. További cikkeink az eseményről itt.

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com