Noha a főszereplő karakterének tisztelete néhol elhomályosítja az esztétikai szempontokat, a Ferenc pápa életét pápává választásáig feldolgozó játékfilm nemcsak a főszereplő, hanem az egyház életéről is tud keresztmetszetet adni. A világegyház közösségéhez lojális, egyben kritikus vele maga a film, ahogy a főszereplője is.
„Nevezzél csak úgy, mint eddig: Jorge atyának!” – hangzik el a 110 perces alkotás utolsó mondata. A többit már a híradásokból mindannyian tudjuk. 3 éve történt ugyanis, hogy XVI. Benedek pápa lemondása miatt történelmi jelentőségű konklávé, azaz pápaválasztás következett. Úgy másfél évezred után először fordult elő a lemondás, Jorge Mario Bergoglio személyében pedig megválasztották a katolikus egyház első déli féltekéről érkező pápáját, aki egyben a világ első, jezsuita szerzetesrendből származó egyházfője. Ennek Ferenc pápa és a film szempontjából is jelentősége van, hiszen ismert az a vicc – sőt, a filmben el is hangzik -, hogy mi az a három dolog egyike, amit még a Isten sem tud: hogy miben hisznek a jezsuiták…
Fontos szempont a pápa jezsuita mivolta: minden más férfi szerzetesrendtől erősen különböző a Loyolai Szent Ignác által alapított. Az évszázadok alatt ki is alakult egy, a Vatikánnál liberálisabb egyházfelfogás, ami azonban – főleg a 19. század végétől – nemet mond a piac mindenhatóságára. Mindezek megjelennek Bergoglio személyében is. A jezsuiták szinte kivétel nélkül magasan kvalifikáltak, mégis a szegények és a nehéz sorsúak között találják a helyüket. Nem meglepő az sem, hogy itthon is Józsefvárosban és a miskolci Avas lakótelepen fejtik ki legnagyobb hatásukat.
Ferenc pápa valóban felbolygatta a világegyház mindennapjait. Assisi Szent Ferenc nevét és példáját követve azonnal és világosan azt kommunikálta, a katolikus világnak a legszegényebbek és a legkiszolgáltatottabbak felé kell fordulnia minden ellentmondás és kifogás nélkül. Már megválasztása utáni hetekben legendás történetek keringtek az interneten, amelyek egyszerűségét, puritán hozzáállását mutatták be, első intézkedései között pedig a vatikáni banki korrupciós ügyek feltárása is ott volt. A világ szegényebb oldaláról a katolikus világ középpontjában is megtartotta eredeti szándékát: amíg Buenos Airesben még érsekként is a drogtól és prostitúciótól haldokló nyomornegyedekben misézett, gyóntatott vagy éppen csak együtt él a helyiek mindennapi gondjaival, addig Rómában ezt már a világhírnév lehetőségével embermilliárdokhoz juttatta el, felhívva a figyelmet a gyerekrabszolgaság, a környezetszennyezés, észak és dél ellentéteinek vagy épp az egyházon belüli folyamatos megújulás hiányának veszélyeire. A film jól építi be a pápáról már ismert képeket: lábmosás a betegek között, szelfi a nyomornegyedben. A Time magazin még abban az évben az év emberének választotta.
Az, hogy jelen cikkben sokkal kevésbé a filmről, mint magáról a főszereplőről van szó, nem véletlen. Mint ahogy bevezetőmben is említettem, nagyjából átlagos filmről van szó, amelynek különösen a pápa ifjúkorának bemutatásáról szóló jeleneteiben érezhető némely kötelező kör: mutassuk be klasszikus szépia képekkel, hogy ő igazából nem papnak készült, hogy gondolkodott a családalapításon, hogy milyen viszonyban volt a családjával, mutassunk néhány nagyon sötét képet a szélsőjobboldali hatalom mélységes irodájából, hogy láthassuk Bergoglio helyzetét és szerepét az ’50-80-as évek, diktatúrától ázott történelmében. Nehéz és izzadságszagú a film, amikor nincsen, de minden mondatában igaz, amikor jelen van a pápát alakító Darío Grandinetti. Valószínűleg egy kevésbé tehetséges, de a pápa szándékait jól ismerő rendező Beda Docampo Feijóo. De talán ez így rendben is van: sokkal kevésbé látnánk szívesen egy hamisan csillogó pápaképet egy világhírű, egyben tehetséges, akár dél-amerikai rendezőtől.
Ferenc pápa személyisége teljes pozitív megítélésben áll előttünk a filmben, mindezt mégsem érezzük bántóan egyoldalúnak, mert a szándék nem kizárólag a személyt, hanem a körülötte álló egyházat kívánta bemutatni. Illetve egészen pontosan egy személyt, aki az egész világon megmutathatja, hogyan gondolja egyházának megújítását. Éppen ezért nem idegen a filmtől – ahogy főszereplőjétől sem – a rendszerkritikus hozzáállás. A frissen érsekké kinevezett Bergoiglio nem hajlandó az érseki palotába költözni, amire, de erre sokan rosszallóan néznek, ahogy pápává választása után is hamar jönnek a kritikus bíborosi hangok: meg fogjátok ti még bánni, hogy rá adtátok a szavazatotokat. Mintha a rendező nemcsak a pápára, hanem az Európában szinte ismeretlen, az elveszetteket felkaroló keresztényszocializmus és a vele kéz a kézben járó felszabadítás teológiája mellett tenné le a voksát. (Noha a pápa nyilatkozta, hogy ő annak marxista alapjait nem osztja, a szegényekkel való szolidaritás példáját inkább az őskeresztényektől veszi.) De hogy a rendező vagy bárki mindezt megbánja-e, most még nem tudjuk; az biztos, hogy a katolikus teológia marxizmussal is kacérkodó irányzatát inkább csak tűrték a Vatikánban. Hiába: vannak dolgok, amiket még Isten sem tud…
[author_bio author=”ryzsy”]
