Kritika

Kit hívsz? – Szellemirtók: Az örökség

A Reitman család nem pihen: a Szellemirtók-franchise pápája, Ivan után most fia, Jason vette át az Ecto-1 kormányát a nosztalgia országútján. Szemmel tartotta a sztrádán éktelenkedő, majd’ 40 éves kátyúkat, de vajon ki is tudta kerülni őket Az öröksége? 

Kreatív, formabontó és eszméletlenül vicces – nagyjából így lehetne jellemezni az 1984-es Szellemirtókat. Dan Aykroyd, Harold Ramis és Ivan Reitman szerelemprojektje zöldes ektoplazmaként borította takonyba a mozi székeket, mialatt újradefiniált nem egy, rögtön több zsánert is. A sci-fi és a fantasy hatások nyilvánvalók, de a katasztrófa és a horror indirekt műfajparódiája az, amiben igazán jeleskednek a hibbant tudósok. Mert bár akadtak korábban is ilyesfajta sikerfilmek, mint Mel Brooks Az ifjú Frankensteinje, vagy a ZAZ-trió Airplane!-je, azok esetében jóval egyszerűbb volt a kategorizálás.

A kísértetvadászok nem azért voltak egyediek, mert túlzottan komplex volna a történetük – az egyszerű, mint a kő. Adott egy csapat zseni, akiket kivet magából a materialista bürokrácia és ezért beteljesítik régi vágyukat. Nem azért marad emlékezetes, mert minden addigi látványt felülmúlt – kérem, ekkor már lezárult egy bizonyos Csillagok háborúja-trilógia. A Szellemirtók varázsa a stílusa, amely utánozhatatlan; pikírt nyelvezete, a Bill Murray vezette rekeszizom-kommandó és a feltétel nélküli naivitása képezi a magvat, amiből az összes többi jellemző sarjadt és alkotta meg a ’80-as évek akcióvígjátékainak lombkoronáját. 

Azóta milliárdos multiplatform-franchise-zá bővült; folytatás, remake, animációs sorozat, videojátékok és képregények burjánzottak ki belőle. 

Egy kérdés maradt már csupán 37 év távlatából; meg tud-e újulni igazán a Szellemirtók filmszériaként – a Reitman-örökös szerint igen. 

Több mint három évtizeddel a habcsókember New York-i ostromát követően a fizetésképtelensége miatt kilakoltatott Callie (Carrie Coon) egyedül neveli gyerekeit. Lázongó tinifiát, Trevort (Finn Wolfhard) és csodabogár kamaszlányát, Phoebe-t (McKenna Grace) néhai apja rozzant tanyáján, valahol a világ vége után kettővel. A lánynak a barátkozás, a fiúnak a romantika, az anyának a feledés esik nehezére, s mindnyájuk fölött Damoklész kardjaként lebeg Egon Spengler öröksége és a világvége. Elő hát ész, Ecto-1, protonágyú – szellemirtásra fel! 

Jason Reitman apja munkáiból szívta magába a filmezés fortélyait, életérzését, és ha még nem is nagyobb az övé, de sikerült kilépnie az atyai árnyékból. Rögtön első filmjével, a Köszönjük, hogy rágyújtottal hangos kritikai, majd a Junóval szintén harsány közönség-, később pedig az Egek urával komoly szakmai sikereket aratott. Kismilliószor kérdezték már tőle, miért nem készíti el a legendás széria régóta kísértő folytatását. A direktor öniróniája rendben van, azt felelte;

az ő Szellemirtók-filmje nagyon unalmas lenne, nem volna benne szellemirtás, csak beszélnének róla a karakterek.

Első franchise-munkája és látványközpontú blockbusterje ez, amiben nem a hollywoodi tendenciában másodlagossá váló színészvezetési képesség a lényeg. Zöld háttér ide, CGI oda, mégis odateszi magát ezen a téren. A még csak középszerű produkciókban dolgozó Gil Kenannel közös forgatókönyvéből nem nehéz kisakkozni, hogy ki felelt az ócska, Szellemirtókhoz egyáltalán nem illő jumpscare-orientált jelenetekért, és ki azokért a keserédes párbeszédekért, amelyekben megjelenik hőseink családi kálváriája, de önnön feszültségük oldása képpen geggel űzik el a drámát. 

szellemirtók

Az alkotók, köztük John Papsidera casting direktor remek munkát végeztek. Phoebe karaktere például imádnivaló a fiatal kora ellenére igen rutinosnak mondható Grace megformálásában. Általa a formanyelvi eszközként használt faviccek narratív funkciót látnak el a spektrumzavaros lány személyiségében; ehhez épp olyan mértékű humorérzékre van szükség, mint a Bill Murray–Peter Venkman-féle cinizmus potenciáljának felismeréséhez. 

De a gárda többi tagjára sem lehet panasz. Coonból árad a fekete humor, Paul Rudd a már jól megszokott kompetens, mégis cselekvőképtelen karakterében sziporkázik, és a Phoebe barátjául szegődő Podcast (Logan Kim) sem akar megküzdeni minden jelenetben egy-egy pofonért a túltolt kockaságával. 

A Szellemirtók: Az örökség vicces film – félreértés ne essék, nem a magaskultúra melegágya, de sokkal összetettebb, mint egy Melissa McCarthy-féle fingópárna. 

Hogy ne vitassak el minden érdemet a 2016-os reboot-kísérlettől; Paul Feig filmje technikailag, az eszközök és a díszletek, valamint az univerzum tágítása szintjén sokkal többet adott a brandhez, mint Reitman újrázása. Továbbgondolt fegyvereknek se híre, se hamva, a történet pedig továbbszövi, mélyíti az első rész cselekményét, de lehetséges elágazásokat nem teremt, ámbár az is igaz, nem is volt célja. 

Reitman egy új generációt épít a biztos toposzokra, vagyis úgy tesz, ahogy J.J. Abrams Az ébredő Erő esetében. Rendre visszatérnek az olyan narratív sarokpontok, mint az összeakasztott protonsugarak, az első találkozás a természetfelettivel egy mindenevő kísértet jóvoltából, sőt, az összes gonosz karakter és terminálási procedúrája. Fan-service, mondhatni, teljes joggal. Öt évvel ezelőtt a kultusz dekonstrukciója generált vitát, most annak ajnározása, és talán jogos elvárás lehet az objektív szemlélőnek az arany középút. De tegyük a szívünkre a kezünk; tényleg jogos ez egy olyan történet esetében, amely önreflexív módon saját „atyja” halálával nyit?

Jason Reitman filmjét sok mindenért lehet szapulni. Gyermeteg késleltetések garmadája (a legrosszabb pillanatban nem működő eszközök) révén indokolatlanul hosszú. Az akciószekvenciák önismétlők. Anélkül használja fel a régi sablont, hogy egészen egyértelműen egy még ismeretlen, de biztosan új irányba mutatna. Túlságosan komolyan vesz némely horrorelemet. Azt azonban 

nem lehet elvitatni: a Szellemirtók: Az örökség szíve nagyon a helyén van. 

Minden alkalmat megragad, hogy vicces legyen és valóban az, olykor meglepően éles nyelvvel. A premisszája azonban nagyon is drámai az elhunyt nagyapával a középpontban, amit egy pillanatra sem kíván elbagatellizálni. Harold Ramis lánya a Netflix dokumentumfilm-sorozatában (The Movies That Made Us) arról mesélt, hogy apja karakterével sok olyan ember tudott azonosulni, akik hozzá hasonlóan visszahúzódó csodabogarak voltak, félénk és magányos lelkek, míg a Bill Murray-vel az Idétlen időkig forgatása után megromlott viszonyáról elmondta, hogy halála előtt még felkereste őt régi barátja és békében váltak el egymástól. 

Ramis emlékezete a karaktere megváltása, mintegy a film drámai gerince, bordázata pedig a lányában zajló érzelmek revideálása, unokájának inspirálása és az ominózus zárlat, amihez ajánlott némi zsebkendő bekészítése. 

Hogy humorosabb Az örökség, mint a Szellemirtók? Nem. Mélyebb? Igen. Összességében jobb film? Nem. De méltó folytatás? Igen. A pénzhajhász szerializálás korát éljük és ne legyenek kétségeink, ez a film is csak azért kapott zöld utat, hogy némi zöldhasút kapjon a Sony. A folytatás lehetősége meg lett alapozva, és én bízok Reitman tudásában, hogy lesz ez még jobb és újító, annak ellenére, hogy sosem voltam véres szájú rajongó. Neked pedig, kedves olvasó, leendő néző, a stáblista felgördültével jusson eszedbe a kérdésem:

Who you gonna call? 

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés