Ha valaki túl sokáig ízlelgeti a szavakat, mondjuk, mert valamiképp olyan különösen hangzanak, mint a trezor, akkor a szavak egyre valószerűtlenebbé válnak. Hiszen ez a természetük. Jelentésüket csak konvenciók irányítják. Ilyenkor jó elővenni egy etimológiai szótárt, hogy valamihez kössük a széthulló hangokat.
A trezor szó a latin thesaurus, kincstár szóból származik, illetve végső soron egy tárház jelentésű görög szóból. Szóval ez a szó elég régóta jelöl olyan helyet, ahova az emberek féltve őrzött kincseiket, titkaikat rejtik.
Mert minden személynek és minden rendszernek szüksége van rá.
A film Trezorja valójában egy labirintus szerű pincerendszer, ahol régen egy elegáns bank az aranyat tartotta, és most a népköztársaság belügyminisztériumának titkos iratai, személyi aktái sorakoznak. Ezt a trezort kell kinyitnia a börtönből kihozott kasszafúrónak az 1956-os forradalom során, mert az ellenforradalmat szajkózó belügy elvesztette a kulcsokat. És ez a trezor hozza össze a lakatos kasszafúrót a fiatal zongorista forradalmárral, hogy végül egymásra csodálkozva megbeszéljék az egyik legnagyobb magyar sorstragédiát: a sortüzet a Kossuth téren és a visszatérő orosz tankokat, illetve a kommunizmus mibenlétét.
Talán abban bíztak, miközben a szerencsétlenül járt kasszafúró és a fiatal forradalmár párbeszédét fogalmazták, hogy amint a szavak és a mondatok megkapják a megfelelő hangsúlyokat a színészektől, minden a helyére kerül.
De ez sajnos eleve lehetetlen volt, mert a történet elején van egy törés.
Miután a kamera sorra vesz a film elején néhány börtönklisét – válogat a kigyúrt, tetovált elítéltek, a fegyőrök és a szimbólumok között: itt egy darab izom, ott egy markánsabb arcél, amott a Népköztársaság címere, s közben valaki egy türelempalackba zárt tank makettel babrál – felbukkan a film egyik főhőse Beck, aki sehogy sem illik ebbe a sorba. S valószínűleg ez is volt ezzel az éles váltással a célja a készítőknek: behelyezni a kisembert egy hozzá nem illő helyzetbe.
Csakhogy Beck János figurája nem társadalmi helyzete alapján nem illik be a börtönbe, oda az ötvenes évek Magyarországán bárki befért volna, bármire való tekintet nélkül. Ám úgy érezzük, mintha a film harmadik percében az elsőként elénk tárt valóságából egyszerre a Bacsó Péter-féle A tanú cellájába lépnénk. Az Anger Zsolt által játszott Beck János akár Pelikán József ikertestvére is lehetne.
Még a felvételek jellege is megváltozik. A film első két és fél percében csupán részleteket látunk, valóságdarabokat, az egész úgyse állhat össze. A kép jobb sarkában lévő rácsos ablakon épphogy csak beszűrődik a börtönfolyosó lámpájának mesterséges fénye. A kamera kicsit reszketve emelkedik, még jobban fokozva a bizonytalanságot. El vagyunk zárva a teljesebb képtől. Aztán egyszerre belépünk a főhős személyes terébe, és a kamera hirtelen a mindentudó elbeszélő kezébe kerül. A szereplő persze nem ismeri a teljes képet, de a rendező nyilvánvalóan igen. Ez a törés kicsit olyan, mint amikor egy számítógépes játék szépen kidolgozott, sőt gyönyörű grafikájú intrója után bekerülünk a kissé elnagyoltabb, elrajzoltabb játéktérbe.
Persze a látvány maga a Terzor esetében semmi kivetnivalót nem hagy maga után.
Most a tévé virágkorát éljük világszerte, s a magyar tévéfilmek egyértelműen felzárkóztak már a világhoz, a régebbi tévéfilmek bántó külső helyszínen készült és beltéri felvételek közötti különbségek eltűntek. És fenntartások nélkül elhisszük azt is, hogy az ötvenes években vagyunk. Az operatőr és a díszlettervező is kiváló munkát végzett. A színészi játék minőségével sincs baj. Még a történetvezetés sem szűklátókörű: kifejezetten jól vannak elhelyezve a reáliák: különösen fontos, ahogy – Beck sorsán keresztül – a film reflektál a svábok kitelepítésére.
Egyszerűen csak hirtelen fordul egyet a film, de nem minden eleme követi ezt a fordulatot.
Mintha a rendező két nézőt akart volna kiszolgálni. Úgy, ahogy Shakespeare tette ezt, vagy egyes regényeiben Rejtő és mostanában talán Tarantino a filmjeiben. Ez a kettősség ugyanis, azon túl, hogy piacképessé teszi a regényt, a drámát (vagy akár a filmet), különös dinamikát hoz létre. A köznapi és a magasztos egymás mellé helyezve ugyanis kiemelik egymást. S akár két zsáner egymásba játszása is hasonló eredményre juthat.
A Trezor sajnos ezt kissé elvétette, egy film helyett két – amúgy kifejezetten látványos és izgalmas, tehát jó – filmet is kapunk. Csakhogy két teljesen elütő filmet, amik ezúttal sajnos túl sok helyen nem passzolnak össze. Márpedig ebből a szempontból, a befogadás szempontjából, a Néző olyan, mint az Olvasó. S ahogy Umberto Eco szerint a szövegbeli utasítások létrehoznak egy mintaolvasót, akinek a szerepébe behelyezkedhetünk a szöveget olvasva, úgy a filmszövet utasításai is létrehoznak egy mintanézőt. Bergendy Péter filmje egyszerre két mintanézőt is létrehoz magának. S nem lehet mindig tudni, hogy most akkor A tanút néző szemünkkel kell figyelnünk a filmet, vagy a film azt várja tőlünk, hogy úgy nézzük, ahogy mondjuk Gyarmathy Lívia 1997-es filmjét, a Szökést vagy az Örök telet.
És mindez sajnos elvette a film kulcsjelenetének az élét. Ugyanis a szerepzavarok miatt, illetve az egymás ellen dolgozó zsánerek miatt a film kissé szellemképes lett. S nem kerülnek teljesen a helyükre a dolgok. S bármennyire izgalmas és kifejezetten jó filmet készítettek is a Trezorral az alkotók, ez a döccenő rányomja bélyegét az egész filmre. Mintha Bergendyék, elveszve a részletekben, kissé elővigyázatlanul válogattak volna a filmművészet tárházából.
