Kritika

Egy műfaj és több karrier csúcsán – Szemtől szemben

Michael Mann 1995-ös filmje, a Szemtől szemben sokak szerint a legnagyszerűbb bűnügyi film, amit amerikai rendező valaha készített, valamint Al Pacino és Robert De Niro karrierjének is tetőpontja.

Személyes ízlés függvénye, de vannak filmek, amik után az ember meg van győződve arról, hogy a műfaj örök csúcsát látta: valami felülmúlhatatlant. Sokak számára – és számomra is – így van ez Michael Mann 1995-ös remekművével, a Szemtől szemben (Heat) című neo-noir krimi-thrillerrel. Nyers és dinamikus, reális és tragikus, isteni szereplőkkel és felvételekkel; az érett, felnőtt érzelmi mélységektől a személyes morál és a megszállottság kíméletlen bemutatásán át a filmtörténet néhány legjobb akciójelenetéig ez a film kivételes élmény: helyet érdemel a mozifilm művészetének leginkább letaglózó példái között.

A Szemtől szemben egy higgadt karrierbűnöző (Robert De Niro) és egy megszállott vadászként viselkedő zsaru (Al Pacino) párbajának tragédiája Los Angeles sötét díszletei előtt. Soha karizmatikusabb páros még nem feszült egymásnak! De egyúttal egy figyelemre méltó rendezői karrier csúcsa is – ezért érdemes a rendező sajátosságainak szemszögéből vizsgálni.

Michael Mann idén nyolcvan éves, a Velencei Filmfesztivál mutatja be nemsokára új filmjét, a Ferrarit. A tévéreklámoktól a mozis sztárrendező státuszáig emelkedett Mann Hollywood egyik legelismertebb művésze: komplex történetvezetés és erős karakterdinamika áll a filmjei középpontjában, odafigyel a vizualitásra, érzékeny a különleges zenei aláfestés iránt –

de főképp arról a sajátos manni realizmusról nevezetes, ami (zsánereken át) különlegesen átélhetővé teszi a műveit.

Ennek megfelelően a mozivásznon bemutatható legtökéletesebb realizmus és az egyéni szerzői stílus ötvözete teszi a Szemtől szemben majdnem három óráját első osztályú moziélménnyé. A Szemtől szemben Mann korábbi tévéfilmjének, az 1989-es L.A. Takedownnak a kibővített változata. Ez a tévéfilm viszont egy valós eseményen alapult, a 1963-as chicagói Merchants National Bank kirablásán, amelyet a Neil McCauley nevű karrierbűnöző követett el (Mann személyesen is beszélt McCauleyvel, mielőtt 1964-ben lelőtték volna, és ez a beszélgetés inspirálta a film egyik kulcsjelenetét, Pacino és De Niro kávéházi beszélgetését). A forgatókönyv alapjául pedig egy volt chicagói zsaru, Mann gyakori tanácsadója, Chuck Adamson élete szolgált (ismét csak a nevezetes kávéházi jelenettel együtt, mivelhogy Adamsonnal ez a jelenet valóban megtörtént).

A film 1995-ben került a mozikba, és jókora közönség-, kritikai és pénzügyi siker lett. A költségvetése 60 millió dollár volt, a globális mozibevétel pedig 187 millió dollár. A kritikusok dicsérték a színészi alakításokat, a rendezést, a valósághűséget és a látványos akciójeleneteket. A fogadtatás már akkor is kiemelte – ahogy a műfaj történetére visszatekintve azóta is szokta –, hogy Mann életszerűen mutatja be mind a bűnözők, mind a bűnüldözők mindennapi életét; hogy mélyen humanizálja szereplőit; hogy kiválóan feltárja döntéseik komplex lelki mechanizmusait.

Mann valóban régóta megszállottja a bűnözés és bűnüldözés valóságának; a filmjeihez való kutatás során az alvilág és a nyomozati módszerek szakértőjévé vált. Ez a hozzáállás nyilvánvaló is a Szemtől szemben minden perce során. A legnevezetesebb példa természetesen a film csúcspontja: az a bankrablási jelenet, ami meggyőződésem szerint a Zero Dark Thirty utolsó félórájával (és esetleg a Sicario néhány jelenetével) együtt magabiztosan tekinthető a valaha leforgatott legerősebb taktikai akciójelenetnek.

Ez a jelenetsor a megkoreografált realizmus mintája.

Valósághű viselkedés, profi taktikai visszavonulás, oktatni való fegyverhasználat… És persze tragikusan reális áldozatok. Ehhez nem csak az kellett, hogy Mann az akciót katonai szakértelemmel tervezze meg (az ekkortájt híressé vált író és tanácsadó, Andy McNab volt SAS-kommandós segítségével), de az is, hogy előtte olyan kiképzést erőltessen a színészekre, aminek nyomán készséggé vált karaktereik fegyverhasználati tapasztalata – eladdig, hogy az utolsó próba során éles lőszerrel kellett végigmenniük a jeleneten. (Apró példa, de jellemző, hogy Mann a hangokat is a helyszínen rögzítette; nem csoda, hogy a tűzharc hangját a moziban elérhető legéletszerűbbnek tartják azóta is.)

De a katonai-szakmai valósághűségnél még fontosabb az érzelmi. Mann karaktereinek mind a trauma utáni stresszel, mind az eseményeknek a szeretteikre gyakorolt hatásával, mind döntéseik egyéb érzelmi következményeivel kíméletlenül számolnia kell. Michael Mann legnagyobb erényei közé tartozik, hogy tud működő, bonyolult karaktert írni: jellemzően minden szereplőjét a maga teljességében kidolgozza; akkor is megírja a gyerekkorukat, kedvteléseiket, vonzalmaikat, ha azok meg sem jelennek a filmben. És aztán törekszik a maximumot kihozni szegény színészeiből, annak árán is, hogy hússzor-harmincszor újrajátszat velük egy jelenetet, ha nem tetszik neki egy-egy árva hangsúly.

Mann jellemzően olyan férfiak köré építi a történeteit, akik egy hivatás megszállottjai.

A Szemtől szemben előtt a rendőrt játszó színészeket étterembe vitte valódi rendőrökkel, a bűnözőket játszókat pedig valódi bűnelkövetőkkel, hogy ráérezzenek, hogyan viselkednek valódi típusaik. Mann maga is megfordult élete során mindkét társaságban. „Amikor egy valódi tolvajjal vagy együtt, olyan dolgokat fedezel fel, amiket sosem találnál ki egy szobában ülve” – mesélte. – „Az élet maga elégséges forrás. Sosem szoktam le arról, hogy a film világára a való életben készüljek fel, olyan emberekkel, akiket a színészek majd megszemélyesítenek.

A film a megjelenésével is lenyűgöz. Mann kényes a látványvilágra, filmjei többségében a kameránál is gyakran ott áll (a Szemtől szemben 60%-át például maga forgatta). Emiatt is nevezetes a film városábrázolása. Los Angeles a Szemtől szemben helyszíneként egy csaknem végeláthatatlan, terpeszkedő, sokszínű metropolisz,

a nagyvárosok szerelmeseinek és utálóinak egyaránt megvalósuló mozivásznas álma.

A helyszínválasztás természetesen tükrözi a film témáit – a LAX repülőtér, Santa Monica, a Venice Beach, Malibu, a híres Beverly Hills mind karakterrel bírnak Mann beállításaiban. (Mann egyébként nem használt épített stúdiódíszletet.) A természetes fények használata, a légi felvételek gyönyörűen hangsúlyozzák a város szépségét és méreteit – és világosan érzékeltetik a kontrasztot a nagyvárosi csillogás és a külvárosi sötétség, a társadalmi rétegek között, csakúgy, mint az elszigetelődést és elidegenedést (amik a ‘90-es évek társadalomkutatásának főtémái között szerepeltek). Ehhez járul a sokszínű soundtrack – elektronikus, ambient, etnikai és rockzene is erősíti a város számos hangulati ábrázolását; Elliott Goldenthal filmzenéje egyike a műfaj legjobbjainak.

Michael Mann azt nyilatkozta: jól emlékszik a pillanatra, amikor szerelembe esett a filmkészítéssel. Az inspirációt Kubrick Dr. Strangelove-ja jelentette. „A mi egész filmgyártói nemzedékünknek azt üzente: lehet úgy komoly tartalmú, egyedi megszólalást készíteni, hogy közben sikeres lesz és tömegek látják” – mondta róla. Mann életműve mind a komolyságot, mind a sikert illetően beteljesítette ezt az elvárást; jól kigondolt módszerek segítségével egyedi realizmust teremtett. Sok más rendező képtelen elérni a realizmusnak ezt a szintjét; mások olyannyira realista filmeket készítenek, hogy odavész a mozifilm izgalma – Michael Mann illuzórikus realizmusa azonban tökéletesen illik a mozivászonra, és a Szemtől szemben az e törekvés jegyében végigdolgozott mesteri karrier tetőpontja.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
2 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com