Giccsbeforduló és szentimentális film Az ember, akit Ovénak hívnak, de ezt értsük a lehető legjobb értelemben. Egy objektív mozifanatikus csak bűntudattal rajonghat érte, a benne lakozó átlagos nézőt azonban biztosan elvarázsolja majd az utóbbi évek legnagyobb svéd kasszasikere.
Magyarországon is viszonylag népszerű volt, a hazájában pedig az utóbbi évek egyik legnagyobb példányszámban eladott könyveként tartják számon Az ember, akit Ovénak hívnak című regényt. Fredrik Backman műve 2012-ben jelent meg Svédországban, és lassan, szájról szájra terjedve robbantott kasszát, mára több mint 650 ezer példányt adtak el belőle. Pedig az Ove (ejtsd: „úve”) igen egyszerű nyelvezettel íródott, valódi értéke a szinte mértani precizitással felépített történet. Egy olyan ember története, aki keserűségében feladta.
A film hűen követi az eredeti regényt, noha értelemszerűen számos ponton egyszerűsít. Ove (Rolf Lassgård) egy igazi zsörtölődő öregember, a legrosszabb fajta, aki mindennel és mindenkivel kötekedik, és ezzel halálra idegesíti a környék összes lakóját. Mindeközben pedig végtelenül magányos, mióta szeretett felesége, Sonja elhunyt, ráadásul még az állásából is nyugdíjazták. Az, hogy Ove a sokadik próbálkozásra se tud öngyilkosságot elkövetni, elsősorban az új szomszédnak, Parvanehnek (Bahar Pars) köszönhető, aki öt perc nyugalmat sem hagy az idős férfinak.
Ove pityergős életét számtalan haláleset nehezíti meg, életútjára az önkezűség közepette pillant vissza a történet. A múlt a férfi ridegségére és merevségére szolgál okként, a keserűség hátterének megismerésével fokozatosan válik szerethetővé az egyébként igen antipatikus figura. A dráma és a vígjáték egyensúlyát a két idősík adja: a múlt folyamatosan megríkat, a jelen inkább megnevetett Ove beszólásai által. A kettősség kiváló szórakoztatást biztosít, noha gyakorlatilag minden fordulat kiszámítható.
De Az ember, akit Ovénak hívnak nem a cselekmény miatt egyedi, hanem a mellékszereplők által. A szomszédok karaktereiben felsejlik a teljes svéd társadalom képe – Ove barátja egy iráni asszony, lakótársa egy homoszexuális török lesz. A történet a felvillantott epizódszereplők által számos társadalmi problémát beemel, ettől válik ízig-vérig svéddé – ilyen a skandináv krimi helyett a skandináv giccs. Valamit nagyon ügyesen megragadt a rendező és az író Svédországból, remek érzékkel tapintottak rá a társadalom közérzetére, amelyben az ellenség nem a bevándorló, hanem a rendbontó és a fehérgalléros bürokrata.
A gond csak az, hogy a filmben minden és mindenki együgyű. Néha azt éreztem, Ove mintha visszamaradt volna a szellemi fejlődésben – pedig a készítők szándéka láthatóan nem ez volt, hanem hogy a főhős egyszerű emberi mivoltát ábrázolják. Hol van itt az Ifjúságban vagy a 45 évben látott viszontagságos öregedés érzékelése?! Az említett alkotásokra jellemző összetettséget teljesen negligálták a készítők. A mellékszereplők Parvaneh kivételével mind Ovéhoz hasonlók. A leegyszerűsítés már az eredeti regényt is jellemezte, de ott még ez beillett az író stílusába (más kérdés, hogy ez a stílus finoman szólva nem magasztos). Az alkotók félreértették a dolgukat: a kisemberek ábrázoláshoz nem arra van szükség, hogy őket bárgyúnak állítsák be.
Persze összességében mégis nekik lett igazuk, hiszen a film – akárcsak a regény – hatalmas sikereket ért el, többen nézték meg, mint a Star Wars: Az ébredő erőt (!), pillanatnyilag minden idők harmadik legsikeresebb svéd mozija. De nem pusztán a tömeges nézősereg miatt illeszkedik tökéletesen a többi európai kasszasiker közé. A társadalmi klisék, a humor és a dráma egyensúlya, továbbá az érzelgősség csupa olyan eszköz, amivel a francia A Belier-család, a Spanyol affér, a horvát A pap gyermekei vagy épp a Fák jú, tanár úr is operált – hogy csak néhány példát hozzunk az utóbbi évek legnagyobb európai sikereiből. A működőképes recept pedig jól mutatja a különbséget a vén Európa és Amerika között, és én még mindig sokkal inkább ezt választom, mint a Bosszúállókat – de ez már egyéni ízlés kérdése.
