Fókuszban Kritika

Szép, eszes és gazdag – Emma

Jane Austen népszerű regényének új feldolgozása, az Emma üdítően modern, még ha újítónak nem is nevezhető.

A kosztümös film fogalma lényegében elválaszthatatlan Jane Austentől, kinek regényei alapanyagként szolgáltak a műfaj megannyi népszerű alkotásához.  Bár Austen történetei a 19. század elején íródtak, a mai napig nem érződnek porosnak. A humor, a románc és a karakterek ugyanúgy működnek bő kétszáz év távlatából is, ez pedig egyszerre áldás és átok a regényeket feldolgozni kívánó filmkészítők számára, hiszen nehéz úgy hozzáadni valamit, hogy ne kockáztassák vele az Austen-varázs elvesztését.

Az 1815-ös Emma az utolsó regény, amit még az írónő életében kiadtak, és egyben a legismertebb is a Büszkeség és balítélet után. Hősnője Austen talán legszórakoztatóbb karaktere: a nyitómondatban „szép, eszes és gazdag” fiatal lányként jellemzett Emma hiába tudhatja magáénak a fenti jelzőket, a félreértésekkel teli regény szinte összes tévedését ő követi el. Emmában megvan az alapvető jó szándék, de közben végtelenül hiú is (elsősorban az eszére, nem a minden más szereplő által méltatott külsejére), ezért sokáig nem gondol bele abba, hogy kedvenc hobbija – a párok összeboronálása – milyen fájdalmas következményekkel járhat.

Az Emma nemcsak romantikus komédia, hanem egy felnövéstörténet is, melyben egy szeretnivaló, de önhitt csitri idővel rádöbben saját felelősségére és privilégiumára.

Bár az adaptációk számában jóval megelőzi a Büszkeség és balítélet, az Emma is többször megihlette már a filmeseket. A két leghíresebb feldolgozás a kilencvenes években született: a Gwyneth Paltrow főszereplésével készült 1996-os Miramax-film hagyományos formában adaptálta a regényt, míg az eredeti cselekményhez lazán kapcsolódó Amy Heckerling-féle Spinédzserek modern gimis környezetbe helyezte a párkeresős sztorit. Az új Emma eme két adaptáció ötvözete: egyszerre hagyománykövető, mégis fiatalos.

A videoklip-rendezőből nagyjátékfilmes direktorrá avanzsáló Autumn de Wilde Emmájáról előzetesen úgy tűnt, hogy vizualitásában a Marie Antoinette, humorában pedig A kedvenc nyomdokaiba fog lépni. Már az eredeti cím, a ponttal ellátott Emma. is önreflexióra utal (az angolban a period szó pontot és korszakot is jelent, a történelmi/kosztümös filmeket pedig period movie-nak nevezik), ehhez képest egy szinte meglepően tradicionális és szöveghű adaptációról van szó. A látványos változtatások hiányából fakadó meglepetést részben az időzítés okozza, hiszen pár hónapja került a mozikba (és gyűjtött be hat Oscar-jelölést) egy másik többszörösen megfilmesített lányregény, a Kisasszonyok legújabb feldolgozása. Greta Gerwig lenyűgöző kreativitással nyúlt Louisa May Alcott könyvéhez, és apró narratív változtatásokkal, továbbá egy teljesen radikális lezárással tisztelgett csak igazán az alapmű előtt. Ehhez képest

az Emma tényleg „csak egy újabb” adaptáció, viszont ettől még nem lesz felesleges.

A Man Booker-díjas Eleanor Catton forgatókönyve szinte teljes hűséggel követi a regény cselekményét, melyből leginkább csak azért farag le valamennyit, hogy a bő 400 oldal beleférjen a két órás játékidőbe. A párbeszédek nagy része szóról szóra megegyezik a regényben elhangzott mondatokkal, amiben viszont tényleg újszerűnek hat a film, az a kinézete. De Wilde ugyanis végez némi leporolást, csak éppen nem a könyvhöz, hanem a ’96-os filmadaptációhoz (és a többi régebbi kosztümös filmhez) képest.

A technológia fejlődésével megváltoztak a filmek vizuális megjelenésére vonatkozói nézői elvárások az elmúlt évtizedekben, így a kilencvenes évekbeli Austen-adaptációk ma már statikusnak vagy színpadiasnak tűnhetnek az új generáció számára. A 2020-as Emma viszont igazi csemege a szemnek: élénk színeivel, szépen komponált képeivel és a folyamatosan mozgó kamerával eléri, hogy a régi világ cseppet se tűnjön régiesnek. Leginkább a 2005-ös Büszkeség és balítélet testvérfilmjének tekinthető, ugyanis Joe Wright rendezéséhez hasonlóan itt is az egész mise-en-scène annak van alárendelve, hogy átadja a nézőnek azt a vágyódást és régimódi romantikát, melynek Austen volt a nagymestere. A tempóján és képi világán egyértelműen érződik De Wilde zenei filmes múltja:

a csodaszép ruhaköltemények, kúriák és tájak, illetve az érzelmi változásokat ügyesen lekövető dallamok nem fognak csalódást okozni a kosztümös filmek rajongóinak.

Mivel Austen egyik erőssége az egyszerre tipikus és egyedi karakterek megalkotása, az adaptációk működésében sok múlik a castingon. Szerencsére az új Emma ilyen téren is jól teljesít. Hollywood egyik legizgalmasabb feltörekvő színésznőjének, Anya Taylor-Joy-nak (A boszorkány, Széttörve, Telivérek) nagyon jól áll az Emma Woodhouse megformálásához szükséges fennköltség és beképzeltség. Belső monológok nélkül is képes megjeleníteni az örökké terveket szövögető lány fején átfutó gondolatokat – ami különösen nehéz feladat, tekintve, hogy az illem sokszor a valódi érzelmektől teljesen eltérő arckifejezést diktál.

Bill Nighy hozza a szokásos (azaz csodás) formáját Emma antiszociális és hipochonder apjaként; Mia Goth (Sóhajok, Csillagok határán) bájosan otromba az Emma által felkarolt Harriet Smithként; Josh O’Connor (Isten országa, A korona) pedig a végletekig túltolt behízelgéssel emeli a film legviccesebb figurájává Mr. Eltont. A Mr. Knightley-t alakító Johnny Flynn (Sils Maria felhői, Hiúság vására) és a Frank Churchillt megformáló Callum Turner (Green Room, Legendás állatok: Grindelwald bűntettei) rendelkeznek az austeni szívtipróktól elvárt sármmal – bár az utóbbiból kicsit hiányzik az az energia és gondtalanság, ami megkülönbözteti a megfontoltabb Knightley-tól.

Austen előszeretettel foglalkozik regényeiben a nők társadalmi szerepével és az osztálykülönbségekkel; két olyan témával, amit manapság kifejezetten divatos boncolgatni a filmekben.

Adott lenne az Emma számára, hogy valamiképpen reflektáljon az elmúlt kétszáz évre, mégsem teszi ezt.

Tavaly a Kisasszonyok mellett a Dickinson című sorozat is képes volt tényleges modern környezetbe helyezés nélkül mondani valamit a múlt és a jelen párhuzamairól, az Emma viszont nem óhajt élni ezzel a lehetőséggel – ami progresszív társadalomkritika megjelenik benne, az a könyvből származik.

Mindezt viszont nem lehet elmaradásként felróni, hiszen az alkotóknak nem kötelessége újragondolni a történetet. Mégis, amikor az elmaradhatatlan nagy szerelmi vallomásnál bedobnak egy abszurd – és az austeni világba nagyon nem illő – incidenst, nem tudtam nem arra gondolni, hogy bárcsak lett volna több ilyen ötlet a filmben. Ha a könyv ismerőinek nem is fog nagy meglepetést okozni az új Emma, azért mindenképp méltatást érdemel, hogy remekül kelti életre az alapanyagot. Tökéletes eszképizmus, ami igazából pont olyan, mint a „szép, eszes és gazdag” hősnője: kissé felszínes ugyan, de nem lehet neki ellenállni.

Rácz Viktória

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben. Jelenleg az ELTE mesterszakán tanul filmtudományt, emellett több portálra is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..