Fókuszban Moziban

Szépséges bestiárium – Bíborhegy

Crimson-Peak--TrailerA Tűzgyűrű rövidke sci-fis kitérője után Guillermo del Toro visszatért arra a terepre, amit otthonának mondhat: a látványos horrorok világába, ahol a fényből a szörnyekre is esik, és az árnyékban sokszor emberek állnak. A Bíborhegy A faun labirintusának gótikus parafrázisa, mely azonban csak látványvilágában tudja felvenni elődjével a versenyt.

Guillermo del Toro időről-időre visszatér kedvenc témáihoz, a gyerekkor végének tragédiájához, az emberben lakozó horrorhoz, a szépség mögött rothadó lélekhez és a bársonykezeivel megfojtó szerelemhez. A Bíborhegy ezek hihetetlenül látványos képekbe bújtatott katalógusa: a lista kifejtése a direktor életművének ismerőire marad, a többi nézőnek be kell érnie a festményszerű képekkel és – ezt azért el ne vitassuk tőle – a szórakoztató borzongással.

A jómódú Edith (Mia Wasikowska) anyja elvesztése után apjával (Jim Beaver) él New Yorkban. A város előkelő társaságában egyszer csak felbukkan testvérével, Lucille-lal (Jessica Chastain) a sima modorú Sir Thomas Sharpe (Tom Hiddleston), aki egy csapásra felforgatja a lány életét. Bár apja ellenzi frigyükkel, Edith végül mégis Angliában, a férfi – a helyiek között a vörös agyag miatt csak Bíborhegyként emlegetett – birtokán köt ki. A hatalmas romos ház, úgy tűnik, nemcsak hármuknak, de a múlt szellemeinek is otthont ad…

jessicaA történet felfogható egyfajta felnövéstörténetnek is: csakúgy, ahogy Carlos az Ördöggerincben, Ofélia A faun labirintusában vagy bizonyos értelemben Hellboy a Pokolfajzatban (vagy talán még inkább a Helbboy II – Az Aranyhadseregben), Edith sem csak a gyermekkorától búcsúzik, de szembenéz a halállal és saját magával is. Ahogy a rendező is utal erre: „Megtalálható az Alice Csodaországban meséjében, a Hókirálynőben, Oscar Wilde több művében és Andersen számos más alkotásában is. Az egyik cél, hogy a karakter elnyerje függetlenségét; a beavatási rítusok a sötétség birodalmán keresztül vezetnek, földrajzi téren át, keresztül az óceánon, le az alvilágba.” Edith is megjárja a poklok poklát, és elnyeri méltó szabadságát – a (szó szerinti és átvitt értelemben vett) érintetlenségéért és szerelméért cserébe.

„…a Bíborhegy első pillanatától az utolsóig egy mozgóképbe oltott festmény.”

A szerelem ára is olyan téma, ami nem először kerül elő a rendező munkáiban – a forgatókönyv írása során del Toro és Matthew Robbins (aki a Mimic – A júdás faj készítésében is a direktor partnere volt) most olyan klasszikusokból merítettek, mint az Üvöltő szelek, A szép remények vagy A Manderley-ház asszonya – nem véletlen hát, hogy a film nézése közben nem egyszer idéződött fel bennem az irodalmi értelemben vett romantikusok világa. A rideg angol táj, a szél csontig hatoló hidege és a szereplők egymás iránti szenvedélye tapintható kontrasztként húzódik végig a Bíborhegyen. A kettősség nem csak ezen a szinten mutatkozik meg, szinte az egész filmet szimbolikus ellentétpárok uralják: a vörös és a zöld, vagy még inkább, a piros és a fehér egymásnak feszülése, az élők és a holtak egymás mellett élése (és itt most nemcsak a házat uraló szellemekre gondolok, de az egész omladozó épületet és az oszladozó bútorokat ellepő pillangókra is), a hideg és a meleg, illetve a fény és árnyék egymást kioltó szembenállása. Del Toro a valóság és a képzelet ütköztetésével, a gótika modernizálásával és a karakterek kiválasztásával is folytatta a fenti sort: Edith és Lucille, Thomas és Alan (Charlie Hunnam) mintha egymás kifordított tükörképei lennének.

3311-Biborhegy-Crimson-Peak-kep-3A színészek remekül megoldották a rájuk osztott feladatot, különösen Jessica Chastain lubickol, valljuk be, a film leghálásabb szerepében. Bár most alig kapott kibontakozási lehetőséget, Doug Jones, del Toro arctalan színésze – a Pokolfajzat két részében Abe Sapiensként, A faun labirintusában a faunként tűnt fel – ezúttal Edith anyjaként riogatja a nézőket. Itt érdemes szólni róla, hogy a Bíborhegy szellemei szakítanak a kísértetek hagyományos ábrázolásával: nemcsak rikító vörös színükkel, de hússzerű megjelenésükkel szinte testet öltött érzelmekként vannak jelen a film legrémisztőbb szereplőiként – miközben a valódi horrort ismételten nem ők, hanem az emberi romlottság szolgáltatja.

Mielőtt mesterművet kiáltanánk, fontos tisztázni, hogy del Toro remek iparos, aki precíziós mérleggel készít filmet, s most a Mimic – A júdás fajban már a rendezőnek is bizonyított Dan Laustsen operatőrrel a vízióihoz méltó megjelenítőt talált. A látványvilágra nem is lehet panasz, a Bíborhegy első pillanatától az utolsóig egy mozgóképbe oltott festmény. A káprázatos képek mellett azonban a történetvezetésre már nem jutott kellő figyelem, s bár a film mindvégig érdekes marad, a kiszámítható cselekmény jócskán levon az értékéből. A fordulatok egytől egyig megjósolhatók, a film legvégén napvilágra kerülő botrányt pedig olyannyira előkészítik az alkotók, hogy gyakorlatilag szerintem nem akadt olyan néző a moziteremben, aki már a film felénél ne tudta volna pontosan, mire is megy ki a játék. S bár a klasszikus gótikus horror rajongói feltehetően hálásak lesznek a gyönyörűen kivitelezett megvalósításért, valószínűleg csak kevesen akadnak majd köztük is, akiket érzelmileg is be tud rántani a film. Ez az, amiben A faun labirintusa több tudott lenni: bár ismert elemekből épített mesét, azt úgy tudta tálalni, hogy nehezen tudtunk kikerülni a hatása alól – erre, bár, ismétlem, remek szórakozást kínál, a Bíborhegy nem lett képes.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. [email protected]