Kacagtató vígjáték sivító sötétséggel a mélyén; biztos rendezés és bizonytalan emberség teszi May el-Toukhy dán rendezőnő első játékfilmjét emlékezetes darabbá.
„Hosszú történet röviden” a film eredeti címe; sokkal kifejezőbb a magyarnál. Egy baráti társaság három évét követi végig nyolc társasági esemény, ugyanannyi jelenet révén: szilveszter, Szent Iván-éj, esküvő, „névadó ünnepség” és „nonfirmáció” alatt ismerjük meg, mi minden történt a szereplőkkel, amíg ugrott egyet a világ. És sokminden történt, bizony. Szerelem, főleg, és válás, megcsalás, szakítás, költözés, utazás – „slice of life”.
May el-Toukhy dán rendezőnő ezzel a filmmel debütál a játékfilmek piacán (korábban rövidfilmeket és dokumentumfilmeket forgatott). Mind a rendezés, mind a forgatókönyv (ő az író is) kiváló, biztos kézre valló teljesítmény. Remekelnek a színészek is: a film realizmusáért leginkább az ő alakításuk felel, a realizmus pedig olyannyira sikeres, hogy néha akár házi videónak vagy dokumentumdarabnak is nézhetnénk a filmet.
És csakugyan: vígjáték létére az Egy szó, mint száz: Szerelem! nem fest épp rózsás képet. „Nehéz lehet kezelni, amikor egy kapcsolatról kiderül, hogy tele van hibákkal és nemtörődömséggel (…) ez a film a tökéletlen szerelmi életről szól, ami legtöbbünk számára akkor is a valóság, ha nem tűnik úgy” – mondta May el-Toukhy. A film olyan esendőnek ábrázolja karaktereit, amennyire csak egy európai filmtől kitelik, és messze elkerüli mind a történetsablonokat, mind a tanulságokat – két (remek) poén között szándékosan unalmasnak beállított mindennapi emberek kicsi életeit varázsolja paradox módon rettentő érdekes történetté.
És bizony, hogy a jó írás és a kiváló színészi játék ismét képes magával ragadó alakokat teremteni még a legszürkébb átlagemberekből is! Mint a Jóbarátokat, olyan izgalommal lehet követni ezt a társaságot. Még ha a kapcsolataik – nos, finoman szólva diszfunkcionálisak is. Akkor is drukkolunk és lelkesedünk.
Filmes eszközeit tekintve tehát kiváló darab ez az Egy szó, mint száz: Szerelem! Ami viszont a döntéseit és értékeit illeti: ezekkel nem tudok megbarátkozni. Itt megérkezünk a néző saját világlátásához, kikerülhetetlenül – most épp az enyémhez: számomra túl sötét ez a film. (Vigyázat, innen spoiler!)
Az Egy szó, mint száz: Szerelem! központi hibája, hogy az egyetlen árva jószívű, működő kapcsolatot legyilkoltatja a rákkal. Ettől az egész, működésképtelen viszonyokkal teli mese üzenete átváltozik egy „minek erőlködjünk, úgyis hiába” jellegű überpesszimista fejbekólintássá. Vajon csak nekem furcsa, hogy nincs egyetlen napsugár, egyetlen pozitív kapcsolat sem; bármi, ami működik? A valódi hétköznapok tele vannak funkcionális családokkal! Extrém forgatókönyvírói döntésnek tűnik ennek még az esélyét is tagadni.
És túl sötét forgatókönyvírói döntés az is, hogy a „baráti társaságot” telepakolja egymást eláruló, össze-vissza megcsaló, pletykálkodó emberekkel – hogy a „barátságot” semmi erkölcsi alapon nem értelmezi egyetlen szereplő sem.
„az egész, működésképtelen viszonyokkal teli mese üzenete átváltozik egy »minek erőlködjünk, úgyis hiába« jellegű überpesszimista fejbekólintássá”
Furcsa ez a jellempesszimizmus egy vígjátéktól. Kevésbé furcsa egy skandináv családi vígjátéktól (vagy egyébként skandináv akármitől), és az biztos, hogy nagyon európai hozzáállás – legutóbb a Divat a szerelem! című francia komédiában láttam ezt a túl-realista „mélyen belül mindenki szemétláda” attitűdöt.
A film egyébként a vizualitással is ráerősít a borongásra; gyakran használ home video-stílusú, élénkség- és kontrasztvesztett képeket, néha szándékosan amatőrnek tűnő kivágásokat alkalmaz és sokszor jócskán lehúzza a fényerőt is. Mivel azonban a műfaj komédia – és valóban vicces komédia –, a sötétsége fel sem tűnik a vetítés alatt. Kacagva nehéz meglátni a borút. Csak utána érezni a világot kissé nyomorultabb helynek.
[author_bio author=”havasmezoi”]