Kritika

Szia gátlástalanság. Hogy vagyunk ma? – Dizájneren

Ott állunk a végtelen lépcső alján a komlói drogrehab előtt. Anyja elkíséri, a biztonság kedvéért készít fiáról egy fotót. Körülbelül itt ér véget a Dizájneren című dokumentumfilm, amelyben végigkísérjük Gerivel azt az utat, ami elsodorta idáig. 

Horváth Balázs több dokumentumfilmet is készített már, forgatott Dzsoniról és Diniről, akik kilencéves koruk óta szipuznak és remélik, hogy megérik a harmincat, és elénk tárta a külvárosban létezni próbáló hajléktalanok mindennapjait.

A Dizájneren az a film, amit legszívesebben rögtön megmutatnék az összes barátomnak és ismerősömnek, miközben el is bizonytalanodom. Lehet, jobb, ha nem tudják?

Horváth Balázs legújabb dokumentumfilmje egy alternatív világba kalauzol minket – látszólag. A dizájnerdrogokat szedők ugyanis itt élnek közöttünk, velünk utaznak a 4-6-oson, találkozhatunk velük Újlipótban vagy a rakparton, feltéve, ha meglátjuk őket.

Tudtam azt, hogy 4 napot kéne szenvednem
és utána jobb lenne, de az a négy nap nekem olyan lett volna,
mintha másnak 4 évezredig kellene szenvednie
.”

Életem egyik legmeghatározóbb filmélménye a 2009-es indie Ink, Jamin Winans alkotása. Ink, a film főszereplője, akárcsak Geri, a heroinról dizájnerdrogokra átállt srác, egyre inkább úgy látja, felesleges az egész. Hiszen akik beállnak a sorba és végigcsinálják, ugyanúgy nem érnek el semmit. Akkor minek?

Egy, kettő, három, négy…

Winans filmjében éjjel az álommal az alvókra kiszolgáltatottság vár: vagy a nyugalmat és reményt hozó csapat hajol fölénk ágyunkban, vagy a kétségbeesés és bűntudat küldöttei. Ink árnyvilágban él, köztes terekben mozog, legbelül úgy érzi, a rossz oldalhoz tartozik és ezt mindenáron be is akarja bizonyítani. A jók azonban nem hagyják annyiban, csapatot alkotnak és stratégiákat az ismeretlennel szemben, hogy megmentsék. A filmben van egy epizód, amikor az alternatív világban élő remény csapata kénytelen beavatkozni a valóságba, hogy a főhőst észhez térítsék, kockáztatva, hogy ez az életébe is kerülhet. Az alábbi videó ezt a szekvenciát mutatja.

Gerit, akárcsak minden embert, szintén körülöleli a láthatatlan valóság. Az érzékelés teljességgel felfordul, ahogy Geri egyik aktuális junkie-barátja írja le: „Tudtam azt, hogy 4 napot kéne szenvednem és utána jobb lenne, de az a négy nap nekem olyan lett volna, mintha másnak 4 évezredig kellene szenvednie.” A fent említett dark fantasyban ugyanez az egyébként a Bibliában is megjelenő[1] gondolat a jó álmokat hozó csapat egy tagjánál is előkerül, amikor arról mesél, hogy „..minden attól függ, hogyan méred az időt. .[…] nekem egy nap olyan, mint ezer év.

Az Inkben ebből a tudatalatti végtelen állapotból csak a fent mutatott radikális baleset képes kibillenteni a szereplőt. Filmek tucatjai játszanak el a véletlen sokkoló, a főszereplőt a korábbi életétől teljességgel ellentétes irányba fordító tulajdonságával. Geri életében is megjelenik ez a motívum: a túllövések és bad trippek hullámszerűen térítik észhez őt és barátait. Ezek azok a pillanatok, amikor úgy érzik, csak két út létezik és nekik választaniuk kell: a halálba lövik magukat vagy bejelentkeznek egy elvonóra.

Időtlen road movie

Az Ink, ha nem is romantizáló vagy vagány módon viszonyul a világban megjelenő különböző valóságokhoz, mint ahogyan azt a Trainspotting, Rekviem egy álomért, Ponyvaregény vagy A Wall Street farkasa teszi, mégis konstans jelen van a folyamatos remény, majd a feloldás.

Geri azonban, miközben időtlenül bolyong Budapest utcáin és olyan fokú szabadsággal használja annak tereit, ahogyan azt az átlag lakos sose tenné[2], mégis folyamatos bizonytalanság és kétség keríti hatalmába nem csak őt, de minket is. Geri ugyanis nem kispályás. 4-5 nap talpalás, majd 2-3 nap alvás egyhuzamban. Jobb heteken, mert van, hogy aludni ennyit sem sikerül. Lepukkant romházakban vergődés, van, hogy teljesen magatehetetlenül, hetekig, amelyben következtében felmetszik a hátát és eltávolítják több tüdőlebenyét, köhögőrohamok, Hepatitis C, végtelen vénadöfködés és barátok elvesztése.

– Kopp-kopp! – Ki az? – A bűntudat.

Akárcsak valahol mindannyian, úgy Geri is képtelen megnevezni, mi hiányzik, hiányérzete tárgynélkülivé válik, amelyhez szűnni nem akaró szorongás és sokszor düh társul. A szer a testen keresztül lebomlaszt mindennemű határvonalat, és létrejön köztük valamiféle szétszakíthatatlan kapcsolat.

Az okok, hogy ki, mikor, miért kezdett el drogozni, számítanak is meg nem is. Számít, hiszen a szereplők ekkor indultak el az új életük felé vezető úton. És nem számít, mert ez csak egy útvonal a végtelen közül, amerre sodorta volna őket az élet meglévő pakkukkal a hátukon. Számít-e, mi van a pakkban? Csak az számít. Novák Kristóf Felépülünk című filmje például másról sem szól, csak arról, hogy mit cipelünk a hátunkon, és mégis hogyan lehetne végleg megszabadulni tőle, ha már a drog sem képes könnyíteni a súlyokon.

Geri édesanyja, fiához hasonlóan, kíméletlen nyugodtsággal és beletörődéssel látja át jelen helyzetét, reflektál saját múltbéli szerepére és felelősségére, miközben egy percig nem kételkedünk, hogy nagyon szereti fiát.

Azt hiszem, még ha giccsesen hangzik is, a szeretet az egyetlen dolog, amiben nem kételkedhetünk, mert turistákat vonatjegyre kunyerálással lehúzó megcsalt férj és bolti lopásokból jóllakó fiatal lány ide vagy oda, a szeretet az, talán egyedül, amiben még reménykednek a filmben szereplők. Vélt vagy valós bűneik alól képtelenek megszabadítani magukat, többjük Istentől reméli a feloldozást. Végül a sokadik olyan napon, amikor Geri úgy ébred, hogy azt érzi, lehet, fel se tud kelni többé az ágyból és ott hal meg, rászánja magát az elvonóra. Megtette a legnagyobb lépést: felhívta őket. Várólista van, lehet két hónapba is beletelhet, mire fogadni tudják. Kibírja addig? Ki. Ott állunk a végtelen lépcső alján a komlói drogrehab előtt. Anyja elkíséri, a biztonság kedvéért készít fiáról egy fotót.

Jegyzet:

[1] Péter Apostol II. levele 3. fejezet: „8. Ez az egy azonban ne legyen elrejtve előttetek, szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő mint egy nap.”

[2] Érdekes, hogy ezen a ponton éppen a Deleuze-Guattari páros bordázott (striated) és sima (smooth) terekről alkotott elmélete jut eszembe. A szerzőpáros elmélete szerint a bordázott tér a letelepedett népek életmódjával kialakult térnek feleltethető meg, azaz az idők folyamán az ott lakók a teret mintázatokkal, szokásokkal töltik meg, amelyek szerint élnek. Vannak azonban, akik nem ismerik fel vagy inkább nem ismerik el az adott tér szabályrendszerét, sima térként kezelik az őket körülvevő környezetet. (Deleuze, Gilles – Guattari, Félix: A Thousand Plateaus. Ford. Brian Massunmi. London: University of Minnesota Press, 2005. )

Avatar

Szin Karolina

Rovatvezető - Interjú

Vidéken mindig szerettem volna a helyi videotékában dolgozni. Lenyűgözött a mostmár Taratino-féle, akkor még csak a Szenzációs recepciósból ismert végtelen tudás és rögtönzött válaszkészség. Nemrég itt, Budapesten tettem egy hiánypótló próbát, sikertelenül, épp bezárni készültek. Így hát maradt az egyetem...

Filmek: elég gyermeteg módon, de szeretem az aranyos, régi vágású, szép grafikájú filmeket, animációkat (Tomm Moore, Sylvain Chomet, Gabrielle Vincent munkái). A magával ragadókat (Iñárritu, Malick, Jamin Winans). A kortárs magyart, illetve az ehhez részben viszonyítási pontként szolgáló rendszerváltó alkotásokat. E-mail: szin.karolina@gmail.com

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..