Rengeteg pozitívuma mellett egyértelműen az a legjobb a Valami követben, hogy újszerűségének és egyediségének köszönhetően egyáltalán nem lehet tudni, mi lesz a film vége. Nem tudom, mikor láttam utoljára olyan horrort, amiben van miért izgulni.
Ki gondolta volna, hogy egy ilyen történetből lesz az utóbbi idők egyik legjobb horrorfilmje? Jay (Maika Monroe) gyanútlanul randizgat Hugh-val (Jake Weary), majd az első szeretkezésünk után a fiú közli vele: mostantól egy szellem fogja üldözni egészen addig, amíg le nem fekszik valaki mással.
Elsőre ez a történet nagyjából akkora baromságnak hangzik, mint nyolc évvel ezelőtt a Mély harapásé volt, amelyben a főhősnek kvázi önálló életre kell a vaginája szex közben, és nekiállt vadászni a férfiakat (pontosabban azok nemi szervét). Az említettnek pedig tökéletesen ellentéte a Valami követ, hiszen nemhogy nem trash/slasher, hanem éppenséggel egy két síkon működő film, ami egyrészt egy rendkívül parás horror, másrészt egy metaforikus dráma.
Ha pedig már szigorú értelemben műfajiságról beszélünk, akkor voltaképpen egy thrillerről van szó, ezért aki velőt rázó sikolyokkal kísért horrorra számít, csalódni fog. Ez nem az a film, hála istennek teljesen hiányzik belőle az utóbbi évtizedekben rongyosra használt filmes eszköz, a hirtelen bevágással és hangerő növekedéssel elért ijesztgetés. Helyette bemászik a félelem az ember bőre alá, a kiszámíthatatlanság révén a megijedést a félelem váltja fel. Konkrétan azon izgultam, túlélik-e a szereplők az adott jelenetet, és azon is, mi lesz a történet vége – kérdem én, mikor láttál utoljára ilyet? Az utolsó képkockák visszafogott eseményei úgy követnek minket a vetítőtermen kívülre, hogy próbáljuk megfejteni, mi is valójában a vége.
És eközben végig követhető a Valami követ metaforikus szintje, ami lényegében nem is maga a nemi betegség, hanem az első szexuális kalandokat követő bűntudat. Átvitt értelemben e zavarodott állapot manifesztációja az a valami, ami követi Jayt, és ami mindig más alakot ölt. A film a lehetőségekhez mérten követi ezt a gondolatiságot, ettől pedig a főhős félelme hiteles, ezáltal kiváló kapcsolódási pontot teremt a néző számára.
A Valami követ a második olyan horror az utóbbi évből, amelyben egy valós, emberi félelem ölt testet szellem képében – a másik a hazánkban a mozikat elkerülő The Babadook volt. Ez egy olyan irány, amely talán végre képes lesz átjuttatni a műfajt a Poltergeist remake-ben kicsúcsosodott holtponton. Noha nyilvánvalóan túlzás a horror újjászületését kikiáltani pusztán két mozi után, mégis már igenis beszélhetünk egy új tendenciáról, és talán hosszú távon megjelenik egy igényesebb szegmens a sok elcsépelt klisé mellett.
