Első látásra A nyomorultak 2012-es musicalbeli feldolgozása éppen olyan, mint egy nagyívű hollywoodi dráma. Gyönyörű képekkel kápráztat; kínnal, szenvedéssel ríkat meg; Sasha Baron Cohennel és Helena Bonham Carterrel kacagtat; s természetesen a története is egyszerűen nagyszerű – éppen olyan, amilyet tőlük elvárunk. Igaz, nem amerikai, hanem angol; rendezője az a Tom Hooper, aki A király beszédével az összes főbb díjat elvitte a 2011-es Oscar-átadáson. Mindenesetre idő kérdése volt, mikor váltja fel a színpadot a filmtekercs, s láthatja a mozinéző is a nagysikerű zenés darabot. Idén elérkezett, s meg kell hagyni, nem feleslegesen.
Ki tudja, hányadszorra dolgozták már fel A nyomorultakat. Készült Hugo regényéből több tucat film, rajzfilmsorozat, anime (!) és musical is. A legújabb adaptáció hűen követi a több mint negyedszázada nagy sikerrel játszott színpadi mű főbb pontjait, de persze a sztorit nem szükséges bemutatni, nagyjából ugyanaz, mint eddig mindig: Jean Valjean (Hugh Jackman) és Javert (Russel Crowe) nagy ellenállása, Fantine (Anne Hathaway), a megtört anya borzongató harca gyermekéért, Cosette-ért (Amanda Seyfried); s persze itt van nekünk a párizsi felkelés a csodás festmény képkereteként. Persze a teljes cselekményt nem lehet egyetlen filmbe belesűríteni (még ha az 157 perces is), így óhatatlanul kimaradt néhány egyébként fontos szereplő pontosabb jellemzése; Párizs csatornarendszerét is csak egy-két jelenet erejéig látjuk (pedig Hugo egészen zseniálisan fejtegeti hosszú oldalak tucatjain keresztül a bűzös mocskot, s láttatja a föld alatt futó patkánylakot), a harci jelenetek is inkább csak arra jók, hogy ágyúkat sütögethessenek, s ropogjanak a puskák.
A regény igazi szociológiai tanulmány, mentes mindenféle demagógiától: az érzelmek benne tiszták, a szereplők szenvedése valóságos, a forradalmi lelkület könnyedén átélhető. Így már csak az kellett, készítőinek legyen még valami mondanivalójuk vagy sajátos perspektívájuk, amivel értelmet adnak a mű létrejöttének. Persze az, hogy egy színpadi musicalt filmre álmodnak, eleve sajátos perspektívát feltételez, a történethez se igen van mit hozzátenni, így maradnak a sztárok. Hugh Jackman Jean Valjean szerepében várja „Oscar bácsit”, Russel Crowe Javert szerepére elővette „gladiátoros” arcvonásait, Anne Hathaway 12 kilótól szabadult meg a hitelesség kedvéért (s nagyon nem mellesleg bitang jól énekli az I Dreamed A Dream című dalt), Sacha Baron Cohenről pedig végre megtudjuk azt is, hogy nem csak akkor vicces, amikor saját magának írja a poénokat. Helena Bonham Carter kiváló párja Thénardier-néként, az ő jeleneteik nagyszerű ütemben szakítják meg az egyébként szívet tépő tragédiát, hogy a néző fellélegezhessen kicsit. Tom Hooper, úgy tűnik, nem adja akármihez a nevét, és ezt jó látni; és azt is, hogy jól ráérzett a stábja a humor fontosságára. Ha Thenardier-ék figuráját nem ilyenné formálták volna, a néző gondolatai közt ott motoszkálhatnának ezek a szavak: giccs, gejl, unalmas szenvelgés. De így feloldódik minden, ami óriási tragédia, és jó érzéssel távozhatunk a moziból. A Cosette-et alakító Amanda Seyfried aranyos, bájos, éppen olyan, mint mikor egy magányos kislány szerelembe esik egy fess forradalmárral, de ő az egyik olyan jellem, amelyikre valahogy nem jutott elég játékidő. Eddie Redmayne Mariusként körülbelül azt a kissé esetlen fiatalember figuráját hozza, amit az Egy hét Marilynnel című filmben láthattunk tőle, de emellett a hazafias érzelmekkel is egészen jól megbirkózott.
A dalok is ismertek, csupán Hugh Jackman számára írtak egy szólót, s itt kell megjegyezni, hogy rendkívül érdekes mesterség ez a hollywoodi sztárság. Európában néha hajlamos lenézni őket az ember. Megcsinált, kimunkált figuráknak titulálja a finnyás közönség, mégis ezek az emberek bármelyike agyonveri énektudásban bármelyik tehetségkutató nem csak versenyzőjét, de még mentorát is. Russel Crowe-t hallgatni kimondottan jó a fülnek, Sacha Baron Cohen rekedtes orgánumától mosolyra szalad a száj, Anne Hathaway zseniális szólója pedig igazi katarzis. S ahogy Javert és Jean Valjean szembenállását énekben képesek megjeleníteni – ez jelenti az új perspektívát, a sajátos gondolatokat. Amikor Javert rájön, s értetlenkedve fogadja Valjean lényét, azt, hogy ez az ember bűnös, de mégsem, igazi meghasonulás, s továbbra sem prózában, kizárólag zenével – az pazar.
Bonyolult dolog lehet szinte csak zenével mesélni. A zene inkább érzelmeket közvetít, a tartalmat általában prózában közli az alkotó, akkor is, ha musicalről van szó, s a zenével a szívre hat. Ebben a filmben túlteng a zenés rész (ízlés kérdése, megfekszi-e valakinek a gyomrát), a cselekmény alakulását is dalban mondják el a szereplők, csak képek segítik őket. S igen jól segítik őket. Nem egy jelenetben láthatjuk, ahogy ugyanarra a dallamra más-más szereplő „mondja a magáét”, a szituációt saját nézőpontjából megvilágítva, s ez remek ötletnek bizonyul. A képeket tekintve figyelmesek lehetünk még egy különlegességre: a szólók leginkább úgy néznek ki, mint mikor a dokumentumfilmek szereplőit leültetik a kamerával szemben, s elkészítik velük az interjút. A környezetből alig látunk valamit, kizárólag a színészek arcára kiülő érzelmek a fontosak. Ez eléggé szokatlan egy ilyen kosztümös film esetében, s talán zavaróan is hathat néha.
Lehet lamentálni azon, vajon volt-e értelme újra feldolgozni Victor Hugo regényét, avagy ez csak egy újabb alkalom arra, hogy lehúzhassanak róla még egy bőrt. A téma örök és hálás: szerelem, szabadság, megtérés, bűn és bűnbocsánat; komplex és érzelemmel teli. A színészeknek jó alkalom, hogy új oldalukról mutatkozhassanak meg, ezzel pedig a néző is jól jár. Azért a játékidő némileg próbára tesz, de annyira semmiképpen, hogy a musicalszerető közönség kihagyja.
Értékelés: 7/10
A nyomorultak (Les Misérables)
színes, feliratos, angol zenés dráma, 157 perc, 2012
rendező: Tom Hooper
író: Claude-Michel Schönberg, Victor Hugo
forgatókönyvíró: Alain Boublil, Jean-Marc Natel, Herbert Kretzmer, James Fenton, William Nicholson
zeneszerző: Claude-Michel Schönberg
operatőr: Danny Cohen
vágó: Chris Dickens
szereplők:
Hugh Jackman (Jean Valjean)
Russel Crowe (Javert)
Anne Hathaway (Fantine)
Amanda Seyfried (Cosette)
Sacha Baron Cohen (Thénardier)
Helena Bonham Carter (Madame Thénardier)
Eddie Redmayne (Marius)
Samantha Barks (Éponine)
Daniel Huttlestone (Gavroche)
Isabelle Allen (a gyermek Cosette)
IMDb
