Kenneth Branagh Shakespeare művei után magát a mestert szólaltatja meg: a Színház a világ (All is True) keserédes hattyúdal a zseniről, aki vendéggé vált a családja körében.
Kenneth Branagh vitathatatlanul az utóbbi évtizedek legfontosabb Shakespeare-feldolgozója: színészként és rendezőként, színházban és filmen egyaránt ápolja és hozzáférhetővé teszi a legendás drámaíró műveit, poros, nehézkes olvasmányok helyett élő, közeli élménnyé változtatva a – főleg az angol eredetiben – már alig érthető sorokat. Logikus lépés volt tehát, hogy harmincévnyi shakespeare-ezés után ne csupán a bárd figuráit, hanem őt magát is megelevenítse a vásznon, körülvéve magát állandó színészeivel, köztük és mellettük olyan Shakespeare-nagyágyúkkal, mint Judi Dench és Ian McKellen. Branagh szándékosan „kis” filmet tervezett – a témájából is ez következik, amely a megszokott látványos, izzó és túldramatizált életrajzi filmek helyett csendes, elgondolkodó, lemondó hangnemben beszél William Shakespeare utolsó, családja körében töltött éveiről.
A Színház a világ viszont nem csupán ismeretlen időszakot ölel fel és nem elég, hogy észrevétlenül készült, később is észrevétlen maradt (itthon csak DVD-n jelent meg) – úgy tűnt el a semmiben, mint a hőse.
Nyilván rétegműről beszélünk, ám ennél mégis többet érdemelt volna a Színház a világ, hiszen mesteri alkotók kezei között, érezhetően rengeteg szívvel készült – a közelmúltból Rupert Everett Oscar Wilde-filmje, a The Happy Prince volt hasonló vállalkozás. Igaz, ahogyan az is, ez is belecsúszik a szerelemprojektek tipikus hibájába: Branagh annyira szereti a hősét, hogy már képtelen szavakba önteni és átadni, tulajdonképpen mit is szeret benne. Ez a hétköznapokból is ismerős csapda (például amikor egy laikusnak meg kell indokolnod, miért X a kedvenc költőd vagy rendeződ) gyengíti a Színház a világot. Branagh és forgatókönyvírója, Ben Elton (aki korábban Shakespeare-sitcomot is készített Upstart Crow címmel) sokat markol és keveset fog, így filmjük egyszerre lesz túl sok és túl kevés:
a Shakespeare-értelmezése izgalmas, a sok részproblémája viszont széttartó marad.
A Színház a világ keserédes hattyúdal, egy mese lezárása – minkét megközelítés szimbolikusan is megjelenik a filmben. A történet Shakespeare életének utolsó három évét öleli fel, amikor a Globe Színház leégése után elhallgat és visszavonult Stratfordba, régen elhanyagolt családjához. A film dinamikáját maga a hazaköltözés adja: a rég látott „botrányhős” megjelenése felkavarja az állóvizet, a nagyvilágból a kisvilágba érkezés rávilágít a kor társadalmi visszásságaira és Shakespeare magánéletének ellentmondásosságaira egyaránt. Shakespeare és családja élete bővelkedik fehér foltokban, Branagh és Elton ezek közül színezett ki néhányat: a film központi problematikáját a drámaíró fiának halála adja, miközben számos egyéb titokzatos, vitatott epizód is konkrét megfejtést kap az életrajzból (például Shakespeare és Southampton earljének viszonya).
A Ben Kingsley-vé maszkírozott Kenneth Branagh Shakespeare-jének legerősebb érzelme a lelkiismeret-furdalás:
mint elhangzik, 20 évig alig járt haza, elképzelt világokban élt a valódi helyett, és legfőképpen nem volt jelen a fia halálánál. Utóbbi traumáról kiderül, hogy nem csak őt nem hagyja nyugodni, de családja többi tagját, feleségét és két lányát sem, akik egyébként is hűvösen fogadják az őket elhagyó férfit. Később a közös traumából rejtély válik – titkok kerülnek a felszínre, amelyek mindenkit megviselnek. Ráadásul a külvilág is ellenséges, meg nem értő a különc famíliával szemben – még ha minden vonatkozást nem is képes érdemben kibontani a film, izgalmas pillanatfelvételt mutat fel a 17. század eleji angliai eszmékről, erkölcsökről, vidéki és városi életről.
És nem csak ezekről: bár a film sajnos nem hangsúlyozza eléggé, Branagh több interjúban utal rá, hogy a cselekmény számos párhuzamot vonultat fel Shakespeare műveivel. Ha ezt nem is vesszük észre, az egyértelmű, hogy a Színház a világ a ma emberéhez szól: korhű, mégis könnyű viszonyulni hozzá, hiszen
egy családról, általános emberi gyarlóságokról, hibákról és örömökről beszél.
Emellett a Színház a világ társadalmi vonatkozásaiban is tükröt tart a ma elé: a normáknak való megfelelés kényszere és az ebből fakadó visszásságok négyszáz év alatt sem változtak meg gyökeresen. A művészet vs. igazi munka, a nők szerepe, a fiúk és a lányok eltérő nevelése és megítélése mind-mind ismerős, keserű konfliktusok. Izgalmas megoldás, hogy a film nem menti fel a hősét: a gyerekeivel kapcsolatban ő sem képes átugrani a saját árnyékát, a lányaival és fiával kapcsolatos előítéletek, berögződések csak nagy sokára, fájdalmas sebek feltépése után tisztulnak.
Ez a folyamat a legérdekesebb a Színház a világban, kár, hogy többször elterelődik róla a figyelem az erős epizodikusság folytán – ráadásul a filmben minden bölcsességre jut egy álbölcsesség is, az eredeti cím, az all is true különböző helyzetekben való ismételgetése például fárasztó ügyeskedés. Így a Színház a világ elégikus helyett néha melankolikus lesz, néhol nem elég határozott, máskor túl szájbarágós (a kert szimbóluma mindezek határán egyensúlyozik).
Ami mégis érdekessé teheti a filmet a Shakespeare- és Branagh-hívők táborán kívül is, az Zac Nicholson lenyűgöző operatőri munkája – a nagylátószögű, ferde képekből építkező, természetes fénnyel bevilágított világ, mintha A kedvenc kevésbé extrém változata lenne. Emellett az érezhetően összeszokott társulat természetes összehangoltsága tölti ki a forgatókönyv és a rendezés hullámvölgyeit: az utolsó jelenet improvizációból születő összeborulása például felejthetetlen.
