Az utóbbi években remegve ülünk le filmet nézni, ha annak Nicolas Cage a főszereplője. A kritikus is remegve nyúl a billentyűzetért, hiszen megpróbál mindent, keresi a pozitív momentumokat, melyekbe belekapaszkodhat. Amikor elmondhatja, hogy „jó-jó, pocsék a forgatókönyv, de legalább Nick jól hozta a figurát”, vagy „igen, valóban ez volt minden idők leggagyibb filmes megvalósítása, de azért az ötlet jó volt”. Próbáljuk, mert Cage-et szeretjük. Pontosan tudjuk, hogy senki nem szenved nála jobban (Las Vegas, végállomás; Oscar-díjjal jutalmazták); s hogy az akcióhős szerep is valóban illik rá (Ál/Arc, A szikla); és még a leggyengébb filmjei is szórakoztatóak kicsit. Legújabb, Elárulva című filmjében ismét megpróbálja az évek óta lehetetlent – valami rettenetesből elfogadhatót kihozni –, ami sajnos most sem sikerült.
A film
Will Montgomery (Cage), New Orleans rettegett bankrablója készül jó útra térni, amihez természetesen szüksége van még egy utolsó, tízmillió dollár értékű bulira. Az akció azonban az FBI jóvoltából kudarcba fullad: a rablóbanda magára hagyja főhőst a megszerzett összeggel, aki a yard szorításában kénytelen-kelletlen megszabadul a pénztől, hogy „csak” 8 évet kelljen ülnie. A kopóként nyakában lihegő ügynök (Danny Houston) 8 év múlva a börtön bejáratánál várja, hogy az elveszett pénz felől érdeklődjön. A cselekmény mozgatórugója az ügynök hitetlenségére épül, mert azzal, hogy nem veszi komolyan a főhőst, egyre nagyobb és súlyosabb bonyodalmakba sodorja.
Mintha nem lenne elég baja… Lánya gyűlöli, amiért elhagyta (és egyébként is bűnöző), korábbi társai közül az egyik (Josh Lucas) pedig úgy hiszi, hogy még mindig megosztozhatnak ama tízmillió dolláron. Mármint úgy osztozna, hogy ő kapja az egészet, a többiek pedig semmit. Elrabolja Will lányát, és a taxija csomagtartójába tuszkolva jár kel New Orleans utcáin a Mardi Gras karneváli sokadalmában elvegyülve. Az sem érdekli, hogy a pénznek már híre-hamva sincs, így Will akarata ellenére újfent megpróbálja a bankrablólétet, elvégre csupán 3 órája van megmenteni a lányát, és előkeríteni a váltságdíjat.
Annyira nem hangzik rosszul, még ha százezerszer lerágott csont is a sztori. Könnyű esti kikapcsolódásnak, agyzsibbasztásnak még elmenne. Ha… De ha tételesen felsorolnám azt az orbitális mennyiségű bődületes blődséget, ami a filmben megjelenik, bizonyára órákig tartana elolvasni. Úgyhogy erről győződjön meg mindenki maga, aki bátor, és megnézi a filmet. Ez azért szomorú, mert kicsivel több idő és energia befektetésével valószínűleg olyan művet sikerült volna összehozni, amely legalább Cage átlagosan gyenge akciófilmjeinek mércéjét megüti. Ehelyett olyan rémes forgatókönyv került ki az író (David Guggenheim) tollából, melynek láttán szerintem még a színészek is ráncolták a szemöldöküket. Látom is magam előtt, ahogy a párbeszédek felvétele előtt fejcsóválva néznek össze, kérdezvén, miféle gagyi dialógus ez. Teljesen életszerűtlen, papírízű és félelmetesen gyerekes szinte minden mondat, amely a filmben elhangzik. Egyébként is nagyon kiábrándító, amikor a néző érzi, az a bizonyos párbeszéd csak azért került bele a jelenetbe, hogy mi is információhoz jussunk. Humoros, értelmes dialógusokat látva sokkal élvezetesebb megtudni a cselekmény folyását, mint úgy, hogy az egyik szereplő a másikra nézve meséli el azt, amit valójában nekünk szán. Amatőr.
A film rendezője Simon West – aki a Con Air után újra Nicolas Cage-et kérte főszereplőnek – tulajdonképpen nem hazudtolja meg önmagát, újra pörgős akcióthrillert látunk tőle. De hát hogy is ne lenne pörgős? Pörgős, hiszen a néző csak kapkodja a fejét, és próbál rájönni, vajh’ az a bizonyos jelenet hogyan következett az előzőből (a legtöbbször hiába törjük a fejünket, nincs válasz). A logikai bakugrások tartalmas tárháza felvonul, már csak ezek megszámlálása végett is érdemes megnézni az alkotást. Az, hogy teljesen hihetetlen jelenetek tarkítják a filmet, egészen szokványos, még az A-kategóriás akciófilmek sem kerülik el ezt a hibát, és a néző szereti is a hőst látni, ahogy az a fizika törvényeit semmibe véve ment meg mindenkit (világot, családot, szerelmet, mikor mit), de ahogyan az Elárulvában sorjáznak az őrültségek, mintha szándékos lenne.
Lehet, hogy az egész csak egy poén, és azért ilyen, mert a stáb fricskát akart adni Hollywoodnak. Hiszen Cage jó, Simon West is érti az akciófilmek nyelvét, egyszerűen nem lehet, hogy valami ennyire rossz legyen. Hogy napokig kelljen gondolkozni egy pozitív momentumon, hogy végül ne járjunk sikerrel, mert nincs ilyen. Talán csak Malin Akerman trikója, amely még női szemmel is „nézendő”. Az egyetlen ötlet pedig amely sokkal többet ígér, mint amennyit végül bevált, az New Orleans különleges atmoszférája. Érezni a fülledtséget, a víz páráját, ahogy bekúszik a Mardi Gras ünneplő tömegének sorai közé. Ahogyan fenyeget a város európaiasan amerikai mivolta. Hogy végül ebből alig érzékelünk valamit, az nagy valószínűséggel a forgatókönyv hibája. Mert az atmoszférateremtés kiváló. Az egyedül.
A lemez
Extra nem jár hozzá, örüljünk, hogy a filmet le tudták forgatni…
