Monumentális börtönfilm a legendás Steve McQueen-Dustin Hoffman párossal a főszerepben. De mi marad belőle, ha a kultikus máz alá nézünk?
A film
A Pillangó igazi kétszereplős film – az elejétől kezdve egyértelmű, hogy a McQueen-Hoffman kettős sorsát követjük nyomon. Itt nincs szadista börtönparancsnok-főszereplő, az epizódszereplők pedig gyors ütemben dőlnek ki a főhősök mellől. A személytelen büntetőintézmény még inkább a két – természetesen egymástól gyökeresen különböző – főszereplőre irányítja a figyelmet. A magát ártatlannak valló, állandóan szökni próbáló Pillangó (McQueen) és a veszélyesen gazdag, de gyámoltalan hamisító, Louis Dega (Hoffman) bromance-a szép, de elég egysíkú történet; szerencsénkre a két színész kiváló játéka sokat dob rajta.
A film erényei közé tartozik az egyszerű, de működőképes szimbolika (a pillangó többféle szerepeltetése), az egészen merész epizódok (a homoszexualitás, a mérhetetlen szenvedés meglepően nyílt bemutatása), az Oscar-jelölt zene, legfőképpen pedig a gyönyörű és izgalmas operatőri munka – az álomjelenet emlékezetes 180 fokos fordulata vagy a kamerára fröccsenő vér feldobják a könyörtelen, de valójában pofonegyszerű történetet. Hiszen a Pillangó nem szól másról, minthogy címszereplője újra és újra próbál megszökni a pokoli francia guyanai börtöntelepről – kudarcai viszont csak még szigorúbb büntetésekhez vezetnek, amivel csak a saját sorsát nehezíti meg. A leépülés, beleőrülés folyamata izgalmas, érzékletes –
Steve McQueen valóban élete egyik legjobbját nyújtja a makacs fegyenc szerepében.
A szenvedés esztétikája mellé jár egy mély barátság története is – a végletekig lojális, szilárd jellemről tanúbizonyságot tevő sorstársak heroikus küzdelme viszont kevés fordulatot, meglepetést kínál. Ugyanígy a szökés kényszere mint lelki jelenség érdekes, de ezen túl nem ébreszt különösebb kérdéseket. Legfeljebb: hány meghiúsult kísérlet után adja fel Pillangó? És a film nézője?
Franklin J. Schaffer (olyan filmeket köszönhetünk neki, mint az eredeti Majmok bolygója vagy a Patton) Henri Charriere önéletrajzi regényéből forgatta a mára kultuszfilmmé emelkedett Pillangót: a két és fél órás szenvedésmaraton tehát állítólag igaz történet, bár sokan megkérdőjelezik a hitelességét (például: a szerző valóban ártatlanul került börtönbe?). De a Pillangót filmként értékelve ez a tény ne befolyásoljon minket. Nyugodtan érezhetjük úgy, hogy a befejezés nem következik az előzményekből, még ha ez ellen nem is nagyon tehettek volna az adaptálók. A film egyenetlensége ellenben kiküszöbölhető lett volna. Míg a hosszúra nyúlt mű kezdetben a testi-lelki változások részletes dokumentálását tűzi ki maga elé, a végére megpróbál gyorsítani a tempón, a második szigorított fogság éveinek teljes kihagyása és az Ördög-sziget időszakának kidolgozatlansága viszont a ritmus felborulásához vezet, így az utolsó szökési kísérlet előkészítetlennek hat. Sóhajunk kevésbé katartikus, inkább megkönnyebbült: végre vége.
A lemez
A kiadvány nem tartalmaz extrákat.
