Kritika

Aki a kutyákat szereti, rossz ember nem lehet – Szörnyella

A Szörnyella a 101 kiskutya ismert főgonoszának eredettörténeteként nehezen értelmezhető, a mese biztonságos szoknyája alól kibújva viszont alig-alig tűnne ki a tömegből, legfeljebb a két remek színésznő miatt figyelnénk fel rá.

Elsőként akkor kezdtem gyanakodni, hogy a Szörnyella nem egy gyerekfilm lesz, amikor észrevettem a kicsiknek szánt átlagos játékidőt jócskán meghaladó, 134 perces hosszúságot. Ez persze rögtön a 101 kiskutyához való kötődését is megkérdőjelezte, bár valószínűleg sem az 1961-es Disney-féle animációnak, sem a ’96-os, élőszereplős változatnak nincs olyan elkötelezett rajongótábora, ami ezt nagyon sérelmezné. A gyanú pedig egyre jobban beigazolódott, ahogy haladt előre a történet: a klasszikus mesék egyik leggyűlöltebb gonosztevőjének eredettörténete

pusztán a bevételt garantáló alibiként használja a 101 kiskutya univerzumát.

Annak idején a 101 kiskutya a szakadék széléről rántotta vissza a kormányt, a Csipkerózsika óriási bukása után megmentette a stúdiót a csődtől, ráadásul új módszerével forradalmasította az animációs filmkészítést is. Kereken 60 év elteltével is szerethető meséről van szó, és a szép emlékeket még a kifejezetten kínos filmváltozat sem írta felül. Sőt, Szörnyella De Frász legendás főgonosszá nőtte ki magát, köszönhetően Glenn Close bőr alá mászó alakításának, és kizárólag neki. Mert Szörnyelláról a filmben még annyit sem tudtunk meg, mint a meseváltozatban, egyszerűen a színtiszta, kegyetlen, érzelemmentes gonoszságot keltette életre.

Ha valakit valaha is foglalkoztatott a kérdés, vajon miként válhat bárki ilyen ördögivé, az biztos kíváncsian ül neki a Craig Gillespie (Én, Tonya, Plasztik szerelem) új rendezésének. A rossz hír az, hogy sajnos nem fog rá válaszokat kapni. Az előzményfilm Estella születésénél kezdődik, aki már csecsemőként is kilógott a sorból, ha mással nem is, hát a felemás hajával biztosan. Ahogy a kislány cseperedett, úgy tört egyre több borsot a tanárai és az őt egyedül nevelő anyja orra alá, mígnem utóbbi tragikus körülmények között meghalt. Ezek után az önmagát hibáztató Estella két tolvaj utcagyerek, Jasper és Horace mellé csapódva próbál boldogulni az életben. Bár bajkeverő énjéről, „Szörnyelláról” lemond, álmáról, hogy egyszer még nagy divattervező lesz, nem.

A felnőtt Estella (Emma Stone) néhány kalamajka után be is kerül a legnagyobb divatdiktátor, a Bárónő (Emma Thompson) bizalmi körébe, ám hamar rájön, hogy a nő nemcsak a divatvilágban, de a magánéletben is kegyetlen és törtető… na, meg persze arra is, hogy anyja haláláért is ő a felelős. Estella újra szabadjára engedi Szörnyellát, és több frontos bosszúhadjáratot indít immár ősi ellensége ellen.

Ez alapján még akár valódi és releváns eredetsztori is lehetne, úgyhogy először nézzük, hogy miért NEM az.

Az eddig ismert Szörnyella lényegében egyetlen olyan tulajdonsággal nem rendelkezett, ami árnyalta volna az önző kegyetlenségét. Ez egyfelől szabad kezet adott az alkotóknak, hiszen bármit kitalálhattak (ki is találtak), másfelől viszont az előzményfilmek hátulütője, hogy mindig pontosan tudjuk, mi lesz az eredmény. Esetünkben egy velejéig gonosz nőnek kéne lennie a végpontnak, hiszen egy mese világában mi lehet annál gonoszabb, mint hogy valaki pusztán egy ruha kedvéért ártatlan kiskutyákat raboljon el és öljön meg? Ehhez képest ez a Szörnyella szereti a kutyákat, sőt, több is van neki… a végén már dalmaták is!

A film egyértelműen elkülöníti egymástól a jó Estellát és a rossz Szörnyellát, mégsem tudja a pozitív és negatív tulajdonságokat kizárólagossá tenni kettejük között, így a végpontra érkezve egy (már nem is annyira) meg nem értett, dühös, de azért érzelmekkel rendelkező nőt látunk (nem győzöm hangsúlyozni, hogy a dalmatái körében).

Aztán ott van Jasper (Joel Fry) és Horace (Paul Walter Hauser), a meséből is ismert bugyuta rablópáros, akik csakis a pénzért dolgoztak Szörnyellának. Itt viszont ők hárman gyerekkoruk óta barátok, szinte testvérek. Mikor Estella átalakulófélben van, Jasper még fel is hívja rá a figyelmét, hogy nem szereti a gonosz ént, vele nem tud majd együtt dolgozni. Csak aztán jön a Halálos iramban filmekbe illő „család-kártya”, úgyhogy… hát, mégis tudnak együtt dolgozni. Viszont az ő útjuk sem oda vezet, ahová kéne. A Szörnyella tehát mindenféle saját maga által generált kérdésre próbál választ adni, csak épp azt nem meséli el, hogy lett Szörnyella olyan, amilyen.

Ennek a Szörnyellának annyi köze van a 101 kiskutyához, mint Todd Phillips Jokerének a DC-univerzumhoz.

Csak míg utóbbinál örülhetünk, mert az ügyes álca miatt elkészülhetett egy remek alkotás, addig itt kevés valós értéket fedezhetünk fel a mondvacsinált kapcsolat mögött. De vonatkoztassunk el a 101 kiskutya univerzumától, és próbáljunk meg önálló alkotásként tekinteni rá. Így milyen? Egy megkérdőjelezhető morális üzenettel rendelkező, viszonylag szórakoztató, pörgős, helyenként vicces, kiszámíthatóan fordulatos tucatfilm, remek színészi alakításokkal és tényleg lenyűgöző ruhákkal, díszletekkel. Viszont önálló alkotásként így sem tudok rá tekinteni. Ennyi déjà vu érzésem egyetlen film alatt még soha nem volt.

A képregényes-szuperhősös eredettörténetek összes sablonját (megárvult, bűntudattal küzdő gyermek kettős életbe torkolló felnövéstörténete) ötvözi többek között a heist filmek jól ismert praktikáival (zsebtolvajlástól a jól szervezett csúcsbűntényig) és a divatvilágban játszódó karrierfilmek fiókból előhúzott karaktereivel. A Thomas Crown-ügy vagy Az ördög Pradát visel „megidézése” még nem is olyan zavaró, viszont az, hogy Szörnyella megjelenése és viselkedése mennyire hajaz Harley Quinnére, már sokkal inkább. Időnként szinte elbizonytalanodtam, hogy most Emma Stone-t vagy Margot Robbie-t látom-e épp a képernyőn.

Bár a fentiekből úgy tűnhet, lesújtó a véleményem a Szörnyelláról, valójában kifejezetten kellemes szórakozás volt.

A két nő között meghúzódó feszültség – a két Emma játékának köszönhetően – végig fenntartja az érdeklődést,

még akkor is, ha teljesen kiszámítható szinte minden fordulat a történetükben. A heist jelenetek kifejezetten izgalmasra és látványosra sikerültek, az ezeket összekötő, laposabb részeket pedig remekül életben tartják a hatvanas-hetvenes évek ikonikus slágerei.

Könnyed, nyáresti mozizásnak ideális a Szörnyella, csak épp tudjuk megbocsátani az állítólagos eredettörténetnek, hogy a semmiből a semmibe tart.

Nardai Dorina

Nardai Dorina a ZSKF szabad bölcsészet, majd az ELTE BTK filmtudomány szakán diplomázott. 2011 óta a Filmtekercs szerkesztőségének tagja. Specializációja a gender témák, a dráma, a krimi, a thriller, valamint a spanyol, francia, német és távol-keleti film.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com