Fókuszban Kritika

Gengszterváltás – Sztálin halála

Januárban végigsöpört a filmvilágon a hír, hogy Oroszországban egy zártkörű vetítés után betiltották Armando Iannucci új filmjét – a lépést több szovjet utódállam követte. Mit tudhat a Sztálin halála, hogy hatvan évvel a megjelenített események után is ekkora indulatokat vált ki? Meglepő módon éppen attól olyan erős a hatás, hogy alig mozdítja el a tónust a valószerűtől a szatíra felé.

Nem könnyű megfejteni a Sztálin halála receptjét. Meddig történelmi hitelességű film, és honnantól fiktív agymenés? Laikusként eleve nehéz megítélni az igazságtartalmát, némi kutatás után pedig még inkább összezavarodhatunk: megeshet, hogy a valóságosnak hitt részletekről derül ki, hogy fiktívek, a legszörnyűbb momentumokról pedig, hogy tényleg megtörténtek. Hogy csak a legközismertebbet említsem: a rosszulléte után tényleg senki nem mert bemenni Sztálinhoz, mert köztudott volt, hogy aki megzavarja az álmát, azt kivégezteti; Berija „tárgyalása” viszont nem így zajlott. (Iannucci egyébként azt állította, hogy kénytelen volt visszavenni a szovjet mindennapok tényleges abszurditásából, hogy hihetőbb legyen a filmje.) Kelet-európai szemmel mindenesetre nagyon közelinek tűnik minden, amit a film mutat, és éppen ez a precizitás okozhatta a betiltást is – Moszkva ugyan a nemzeti jelképek megsértésével és a háborús hősnek számító Zsukov marsall nevetségessé tételével indokolta a lépést, ám a filmet látva világos, hogy mindez csak ürügy;

a valódi ok pont az lehet, hogy sokkolóan éleslátó és valósághű a film, nem pedig paródia.

Iannucci pontosan ráérzett, milyen stílus illik a témához. A Sztálin halála körüli események ugyanis önmagukban is olyan abszurdak, a sztálini diktatúra pedig annyi tragikusan groteszk elemet tartalmaz, hogy felesleges kiszínezni vagy eltúlozni őket. A Sztálin halála paródiának túl realista, de még szatírának is túl józan; harsány poénkodás helyett szubtilisebb humor lengi be. Ellentétben például A tanúval, idézhető egysorosok helyett a kínosan hosszan kitartott folyamatok, az ijesztően abszurd jelenetekből fakadó helyzetkomikum borzolja a kedélyeket. Eme komplexitás miatt (no meg, hogy Iannuccira jellemzően rengeteget beszélnek a filmben) többszöri megnézést is elbír, sőt igényel a film, hogy az egész konspirációs hálót felfejthessük.

A Sztálin halála középpontjában ugyanis a diktátor halálát követő fejetlenség áll: a szovjet vezetés dörzsölt tagjai egymást kijátszva, alkalmi szövetségekbe tömörülve igyekeznek magukhoz ragadni a hatalmat. A két legfőbb ellenfél Berija és Hruscsov, akik alakoskodva, veszélyes manőverekkel próbálják maguk mellé állítani a többieket (főként Malenkovot, Zsukovot, Molotovot, Sztálin gyerekeit), látványos pálfordulások és bukások kíséretében. Fontos azonban, hogy a hatalmi harc mögött szerteágazóbb problémákat is bemutat a Sztálin halála. Nemcsak az utód személye a kérdés, hanem a Szovjetunió jövője is. A leghidegrázósabb pillanatok azok, amelyekből kiderül: a paranoia nem csökken a rendszer fejének halála után sem. A vezetőség sem mer fellélegezni (parádés, ahogyan látványosan a lehallgató-készülékekhez beszélnek és egy mondaton belül kétszer megváltoztatják az álláspontjukat), de azt sem tudják, mit és hogyan folytassanak. „Az unió megreformálása” erősen áthallásos pillanatokat eredményez a jelenünkre nézve –

Armando Iannucci nem meglepő módon brit.

Iannuccinak nagy rutinja van a valóságtól éppen csak elemelt, piszkosul vagány és szókimondó politikai szatírák terén az Egy kis gubanc, annak spinoffjaként létrejött The Thick of It, illetve a hetedik évadjához érkező Az alelnök sorozat rendezőjeként. Állandó alkotótársaival közösen ezúttal is tűpontos forgatókönyvet készített (egy kétkötetes francia képregényt adaptálva), szenvtelen rendezésében pedig ideális arányban keverednek a vérfagyasztó pillanatok, a mindennapos abszurd, a szövevényes politikai machinációk és a történelem viharában elsikkadó tragédiák. Iannucci remekül mozgatja tucatnyi szereplőjét – az angolszász karakterszínészek krémjével (Steve Buscemi, Michael Palin, Jeffrey Tambor, Simon Russell Beale, Jason Isaacs) tökéletes a casting. Egyedül mintha Sztálin lányával, Szvetlanával nem tudna mit kezdeni a film (azon túl, hogy Andrea Riseborough-t elcsúfítják a szerep kedvéért) – a mocskos férfiak rengetegében jól jön egy érzelmes, tisztalelkű nő, ám a történetszála végül kibontatlanul marad.

Apróság, de szerencsére mindannyian a saját angolságukkal beszélhetnek, nincs kínos oroszos akcentus. Ez egyszerre tartja a figyelmet a lényegen, és láncol a jelenhez csakúgy, mint a Brexit-utalások vagy az, hogy angol mintára adnak beceneveket egymásnak – így lesz a Nyikitából Nicky. Ezeknek az alaposan átgondolt fogásoknak köszönhetően lesz igazán tartalmas szórakozás a Sztálin halála. Itt tényleg nem oltja ki egymást, hogy egyszerre szól múltról és jelenről, egyszerre történelmi fricska és türelmetlen figyelmeztetés.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. gyongyosililla@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..