Kritika

Szülőman! – A hihetetlen család 2.

Végre valahára elkészült minden idők legtöbbet követelt Pixar-folytatása: A hihetetlen család 2. több, mint tíz évvel az első rész után akkora lendülettel tért vissza a mozikba, hogy lesöpörte az asztalról a legtöbb animációs film folytatást.

Az első rész atyja, a két Oscar-díjas legendás Pixar-rendező, Brad Bird az elmúlt 20 év legjobb animációs filmjeit szállította a nagyvászonra. A Szuperhaver és a L’ecsó rendezője, miután animációs film rendezőként sokadszorra is a csúcsra ért, kipróbálta magát az élőszereplős filmek világában is, melyet hol több (Mission: Impossible – Fantom protokoll), hol kevesebb (Holnapolisz) siker koronázott. A legikonikusabb munkája azonban mindig is a 2004-ben bemutatott A hihetetlen család volt, ami a maga évében a legjobb animációs filmnek járó Oscar mellett elhódította a legjobb hangvágásért járó szobrot is, valamint további két jelölést zsebelt be a forgatókönyvért, illetve a hangkeverésért. Az Oscart kiosztó Filmakadémia általában nem sok figyelmet szentel az animációs filmekre, így A hihetetlen család jelölésáradata jól mintázza, hogy mind technikailag, mind a cselekményszövés szempontjából mennyire formabontó volt annak idején az ötödik Pixar-mozi.

Ennek fényében nem csoda, hogy Brad Bird fülét évek óta rágják a rajongók a folytatásért, a rendező azonban mindig is azt válaszolta, hogy csak akkor veszi fel ismét A hihetetlen család történetének fonalát, amikor úgy érzi, olyan jó filmet tudna rendezni, mint amilyen az első rész volt. Jelentem, Brad Bird tartja a szavát!

A folytatásban újból találkozunk a Parr-famíliával, akik továbbra is egy olyan világban próbálnak együtt élni különleges képességeikkel, ahol az önkényes „szuperhősködést” törvény tiltja. A szuperhős család új kihívások elé néz, amikor a családanya, Nyúlányka, egy rejtélyes vállalkozótól azt a megbízást kapja, hogy tevékenységével népszerűsítse a szuperhősöket, mellyel a különc igazságosztók talán ismét legális státuszt kaphatnak. Eközben a morcos családfő, Mr. Irdatlan vezeti a háztartást, és míg felesége hősködik, addig ő három csodabogár gyerekét próbálja neveli.

A Toy Story-szériától eltekintve a Pixar mindeddig valahogy nem találta meg a megfelelő hangot, amivel visszavezethet minket a szeretett mesék világába, így a Némó nyomában, a Szörny Rt. és a Verdák folytatásai után is hiányérzetem maradt. Ennek az az oka, hogy a folytatás alapvető mozgatója a regresszió.

Legyen bármilyen újító szándékú, progresszív a második vagy harmadik rész, ha nem sikerül megszólítania bennünk azt a nosztalgikus belső hangot, amiért az első részt megszerettük, nem fog tetszeni a folytatás.

Legjobb példa erre a Star Wars prequel trilógia, ami kétségkívül rossz filmekből áll, de azért ilyen széles körben gyűlölt, mert egész egyszerűen nem „starwarsos”. Bird munkájának minden percét áthatja az a rendezői, művészi tudatosság, ami a legtöbb kierőszakolt folytatásból hiányzik. Az erőltetett, pénzmágnes franchise darabok így sosem ütnek akkorát, mint mikor egy eredeti rendezői koncepciót, akár egy évtized során hagynak kivirágozni.

A Pixar legendás direktora nagyon értő módon tért vissza a franchise-hoz, ugyanis képes azzal együtt újat mondani, hogy tartalmaz mindent, amiért az eredetit imádni lehet. Brad Bird animációs filmjeiben azt szeretem igazán, hogy úgy tud intelligens maradni, hogy végig tudatosan gyerekekhez szól. A legtöbb animációs filmnél kettéválnak a gyerekeknek szóló fingós-böfögős poénok és a fű alatt elsuhanó felnőtt viccek, de A hihetetlen család 2-n lehet kicsiknek és nagyoknak együtt nevetni. A többek között a minyon jelenségért is felelős Illumination stúdióval ellentétben Brad Bird nem minifogyatékosokként kezeli a gyerekközönséget, így még az infantilis pukis vicceket sem lengi körbe semmiféle öncélú rossz ízlés.

Az első részben is kiemelkedően színvonalas akciószegmensekre, ha lehet, akkor Brad Bird rátett még egy lapáttal:

olyan hajmeresztő és váratlanul izgalmas akciójelenetekkel van teletömve A hihetetlen család 2, amit bármelyik élőszereplős szuperhősfilm megirigyelhetne. Ami miatt azonban igazán emlékezetes folytatássá válik kedvenc szuperhős családunk második mozis kalandja, az a kimunkált, rétegelt történet, melybe egyaránt sikerült aktuális és univerzális üzeneteket beolvasztani.

A film nagyon sokat bíz a fiatal közönségére, ugyanis komoly morális problémák kerülnek terítékre a cselekmény során, melyet hosszú percekig taglalnak a történet hősei. A szuperhős mint jogi státusz beiktatása továbbra is egy nagyon izgalmas eleme a film világának, az első részhez képest azonban egy sokkal holisztikusabb képet kapunk a kérdésről. A cselekmény fontos központi kérdése politikai és erkölcsi mélységet kap, amivel olyan felnőttek számára is bonyolult feladványt bíz a gyerkőcökre, minthogy hol válik ketté a jog és a morál, és amennyiben kettéválik, mi az irányadó, amit egy közösség a maga igazának vél vagy amit a belső erkölcsi iránytű helyesnek tart?

Ha mindez nem volna eléggé komplex, a film nem mulaszt el megemlékezni napjaink égető genderkérdéséről sem.

A történet gondolati síkjának meghatározó részei a nemi szerepek. Míg Nyúlányka a hagyományos nemi szerepekkel szemben a családban az egyedüli kenyérkeresővé lép elő, amikor szuperhősnek áll, addig Mr. Irdatlan ugyancsak a tradíciókkal szemben kvázi háztartásbeli lesz. A film ezen a ponton nagyon jól artikulált üzenetet fogalmaz meg, ami egy eddig nem tapasztalt mélységet ad a szuperhős mítosznak. Brad Bird szerint nem az tesz valakit szuperhőssé, amit a filmben Nyúlányka csinál, hogy utolsó lélegzetéig küzd a gonosztevőkkel. Ugyanolyan heroikus, amit kezdetben ugyan idegenkedve, Mr. Irdatlan végez. Gyereket nevelni, háztartást vezetni, egy család hétköznapjait menedzselni ugyanúgy szuperhőst követel.

A folytatás leggyengébb pontja a történet főgenyája, akinek a személyazonossága igazából egy idő után megjósolható, zavaros motivációja és erőtlen jelenléte pedig többet vesz el az élményből, mint amennyit hozzáad. Brad Bird folytatása azonban megérte a várakozást: egy nagyon érett, gondolatébresztő második résszel egészült ki A hihetetlen család-mítosz, ami azon kevés folytatások egyike, ami képes felnőni az eredetihez.

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..