Mint Burroughs egy sokadik regénye a sorban, ez a Tarzan inkább viktoriánus paródia lett, semmint valódi hős (pláne valódi ember).
Tarzan! Az egyik legismertebb hős, számtalan könyv és film szereplője, férfiideál… antikvitás, szuperhős-kövület, egy másképp gondolkodó kor szüleménye. No persze: miért pont őt ne élesztenék fel? Nyáron érkezik egy új Ben-Hur is: semmi sem érinthetetlen.
Tarzan romantikus szerzemény. Edgar Rice Burroughs, akinek a marsi John Cartert is köszönhetjük, kalandregény-szereplőnek írta meg őt, de attól még a viktoriánus értékrend elválaszthatatlanul rátapadt. Fő vonása a naivitás – írja elemzésünk, és ez még a hiperlátványos, gyarmatpolitikával teli 2016-os filmben is nyilvánvaló.
A film szerencsére nem eredettörténet. A felnőtt Lord Greystoke-ot intrikus rossz- és jóakarói visszacsábítják Afrikába; ahogy halad befelé a kontinensen, úgy vetkőzi le a lord ruházatát és ölti fel a dzsungel urának vadságát. A háttérben kegyetlen gyarmati játszmák folynak. És e játszmák között Tarzan, mint egy proto-Superman, mint egy erkölcsi kétségek előtti lény, konokul és naívan és rezzenéstelenül halad előre a maga céljaiért, kétség és félelem nélkül, emberség nélkül: nem annyira mint egy szuperhős, inkább mint egy robot. (És főleg Jane megmentéséért. A megmentésre váró nő éppen a legprimitívebb toposz ebben a filmben.)
A 2016-os Tarzant szuperhősnek álmodták meg – ezt nyilatkozta megformálója, Alexander Skarsgård és például a producer, David Barron is. Csakhogy Tarzan nem szuperhős. A fekete-fehér Tarzan-filmek korában még annak számított, a mai szuperhősöknek viszont repülő páncélja, denevérbarlangja, lézerszeme, öngyógyító képessége meg adamantium csontjai vannak – és légió a nevük, elárasztották a világot, már a dekonstrukciójuk is öreg. Tarzan pedig indán leng és kiabál.
De ennél is sokkal fontosabb, hogy az élet kiszabott útján határozott léptekkel, helyes döntésekkel járó férfi rettentően 19. századi konstrukciónak hat a vásznon. Akinek nincsenek belső rezdülései, az ma már nem is hat emberinek. Tarzannak egy új generációt kellene meghódítania, de üresek azok a hatalmas kezei.
Szerencse, hogy Alexander Skarsgård formálja meg. Így legalább menti egy kiváló színész a figurából, ami menthető: Skarsgård finom játéka képes valamennyi élettel megtölteni ezt a műanyag akciójáték-figurát. No és ő a legjobb kinézetű szuperhős valaha; Schwarzenegger sem volt ekkora férfitökéletesség fénykorában (és Skarsgård persze félmeztelenül tölti a film felét).
A produkció olyannyira belesimul a nyári-szuperhősfilm-áradatba, hogy átvette a modern szuperhős-trend legmeghatározóbb jellemvonását is: a kényszerrealizmust. Minden eseménynek politikai hátteret fest. Tarzan mancsait ortopédiailag megindokolja. Véges-végig a hihetőség és a fantázia határán táncol, és az eredmény sajnos mindkettőt gyengíti: a fantázia túl lapos (alig akad dzsungel-akció, amit pedig várnánk egy Tarzantól), a realizmus meg… az megmarad ízesítésnek, de célként nem veszik komolyan (mint a szuperhős-filmek általában). Ez nem csak esztétikai-elméleti fanyalgás a részemről: egyszerűen nincs mit csodálni a filmben. Egyszer sem kelti fel a néző lelkesedését, pláne nem aggodalmát.
Skarsgårdon és a kiváló főgonoszt alakító Christoph Waltzon kívül egy dolog érdekes a filmben: a gyarmatpolitikai hátteret kiválóan ábrázolja. (Enyhe spoilerek a bekezdésben – semmi olyan, amit az első negyedórában ki ne lehetne találni, és semmi olyan, ami fontos lenne a kritikához.) A 20. század fordulóján II. Lipót belga király egy horrorbirodalmat hozott létre Kongóban: a király egyike volt a történelem szörnyeinek, egy Hitlerrel és Sztálinnal összevethető démon, aki sztenderd módszerként alkalmazta a gyerekek csonkítását, ha egy falu nem teljesítette a kényszermunkaként kiszabott guminedv-kvótát – és gigantikus magánbirodalmat épített fel: a teljes Kongó-vidék, egy európányi térség volt a birtoka, személyesen. A bukását a közvélemény okozta. Lipót egy árva hírfoszlányt sem engedett ki Kongóból (éppen a horrorisztikus módszerek miatt), ami természetes módon felkeltette a világ érdeklődését (Lipót nem volt okos diktátor), és egy angol tényfeltáró expedíció végül napvilágra hozta, mi zajlik Afrika közepén. Kongóért a világ első jelentős emberjogi mozgalma indult meg (Mark Twainnel és Arthur Conan Doyle-lal), a király pedig kénytelen volt kontinensnyi magánbirtokát átadni a belga parlament kezelésébe. A Tarzan legendájának alapvető történetíve tehát stimmel. És sok kis részlet is: tényleg a Maxim géppuska volt a gyarmatosító hatalmak legfőbb érve; akkora hadtörténeti kultusz alakult ki körülötte, ami igazolja filmbeli prominens szereplését.
Ha egy Tarzan még Lipót uralkodásának elején megállította volna a folyamatot, nagyon sok ember élete menekült volna meg. Bárcsak jobban megvilágítaná a film, mi minden forog kockán ebben a történetben! Kellett volna bele még egy kis sötétség, csak hogy érzékelni lehessen a veszély mértékét. Az talán ellensúlyozta volna a hektikus kalandot, az érdektelen karaktereket.
A film csomó hibája egyszerűen az igénytelenségből következik: a lapos történet, a sablonos veszélyek és megoldások, az élettelen figurák megegyeznek a random nyári blockbuster (és a sorozatgyártott random viktoriánus kalandregény) jellemző hibáival. De a legfontosabbak ezúttal döntésként alakultak így: Tarzan belesimítása a szuperhős-trendbe, a fantázia és a realizmus egymást gyöngítő összemosása elkerülhető lett volna. A sokkal jobb A dzsungel könyve idén tavasszal nem csinált realista hőst Maugliból, a másik híres erdő-nevelte vademberből (mondjuk Kipling könyve sokkal szebb nyersanyag a fantázia számára). A Tarzan legendája végül is a kockázat-kerülés taktikájának áldozatává vált: nem olyan lett, mint Burroughs első, híres kalandregénye, inkább olyan, mint a sokadik – ahol az áradat már elfáradt, és eltűnt belőle a fantázia és az igényesség.
[author_bio author=”havasmezoi”]
