Kritika

Szerelem az időben – Szuperhősök

Paolo Genovese filmről filmre egyre érzelmesebb történeteket mesél, de a téma mindig az emberi kapcsolatok. A Szuperhősök egyszerre felemelő és torokszorító – és nagyon is elgondolkodható: mi mit tennénk hasonló helyzetben?

Genovese-t az ember érdekli. A tetteik mögött álló motivációk, a működésük mechanizmusai, a közöttük lévő kölcsönhatások, a gyarlóságaik és erősségeik. Hőseit, mint egy kiváncsi tudós, a legkülönfélébb élethelyzetekbe teszi, és megfigyeli, hogyan viselkednek. 

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Utolsó három filmje, melyet rendezőként és íróként is jegyez, a 2016-os Teljesen idegenek, a 2017-es A hely és a tavaly elkészült Szuperhősök mintha egy nagy „mi lenne ha?” trilógia részei lennének. Bár A hely – a 2010-es amerikai sorozat, a The Booth at the End remake-jeként – nem saját ötletből készült, de még így is megállja a helyét az emberi természet laboratóriumi vizsgálatának egyik fejezeteként. Mindhárom film egyfajta gondolatkísérletként teszi próbára az interperszonális kapcsolatok kohézióit: milyen erők lendítik mozgásba az eseményeket, melyek hoznak bennük fordulatokat, mi adja a kötőanyagukat és mi a szétmorzsolódásukat lezáró kegyelemdöfést?

Legújabb filmjében Genovese, Paolo Costella és Rolando Ravello – a rendező szerzőtársai, akikkel már a Teljesen idegenekben is együtt dolgozott – egy pár történetét követik nyomon. Marcót, a fizikaprofesszort (Alessandro Borghi) és Annát, a képregényeket rajzoló művészt (Jasmine Trinca) a véletlen sodorja egymás mellé egy esős napon. Szenvedélyes szerelmük több mint egy évtizedes történetén keresztül szuperhősökként küzdenek azért, hogy kapcsolatuk fennmaradjon. Hol közelebb vannak egymáshoz, hol távolabb, összefonódásuk azonban sosem megkérdőjelezhető. 

A történet két egymástól tíz évnyi távolságban játszódó cselekményszála az idő természetét is vizsgálja.

A modern fizika már bebizonyította, hogy az idő nem létezik, csupán a létezésünk természetéből fakadóan hisszük, hogy van. Már Albert Einstein elmondta, hogy nem is telik mindenhol egyformán, és ezt támasztja alá érzékelésünk is, hiszen sokszor érezzük, hogy ólomlábakon mászik, máskor pedig repül – egyszer végtelennek hisszük, máskor pedig az élet kíméletlenül szembesít vele, hogy bizony homokszemekként pereg. Genovese a Szuperhősökben nem fizikusként tekint a kérdésre, sokkal inkább arról elmélkedik, hogy hogyan változtatja meg az idő az embert, hogyan erodálja a kapcsolatokat, és mi rövidíti le egy szempillantás alatt végtelennek hitt idejét.

A Szuperhősök nagyon izgalmasan dolgozik az idővel, és ez emeli az átlagos szerelmes filmek fölé. A történet folyamatosan ugrál a két idősík között – amit a látvány szintjén is elkülönítettek az alkotók –, mégis a folyamatos egymásra hivatkozásnak köszönhetően szerves egészként működik. Genovese szinte sportot űz abból, hogy hőseit hasonló élethelyzetek elé állítva azt kérdezi, az évek során szerzett tapasztalatok – azaz az idő – tükrében hogyan döntenének megint. Nagyon sok szerelmes filmet láttunk már, de az időről való elmélkedésük eredményeképpen az alkotók egyetemes érvényűvé emelik hőseik történetét.

Borghi és Trinca remek választás volt a szerelmes pár életre keltésére. A két színész igazi jutalomjátékot kapott a rendezőtől: ugyanazon karakter idősebb és fiatalabb énjének életre keltése mindig izgalmas feladat, amivel a két művész remekül elboldogul. A pár között remekül működik a kémia, a néző pedig könnyen szívébe zárja őket. Ennek az is az oka, hogy Marco és Anna közel sem tökéletesek: esendőségük kapcsán könnyű velük azonosulni. Próbára teszi őket az önzőség, a féltékenység, a türelmetlenség – csakúgy ahogy a legtöbb embert. Az alkotók azonban most nem annyira pesszimisták, mint a Teljesen idegenek esetében: ezúttal a hangsúly sokkal inkább egy pár erején, mintsem a gyengeségein van. 

Bár a film üzenete komoly, a Szuperhősök nem szűkölködik vígjátéki elemekben sem.

Genovese 2015-ös filmje, a Jártál már a Holdon? klasszikus romkom, a milliószor látott „a nő hazatér” receptúrát fűszerezi olasz ízekkel. Talán ebben a filmben domborodik ki legerőteljesebben a rendező jellegzetes humora, amit aztán a Teljesen idegenekben is megvillantott. Most jóval visszafogottabban humorizál, a filmet mégis átjárja egyfajta derű, ami az íróhármas minden pesszimizmusa ellenére is győzedelmeskedik.

Ez az a derű, ami végeredményben a film legnagyobb erejét is adja: egyfajta reményként vonul végig a képkockákon és erősít meg minket abban, hogy minden nehézség, minden megpróbáltatás ellenére is érdemes küzdenünk egymásért, hiszen a szerelem, két ember találkozása – tűnjön el akár az időben vagy éljen tovább egy gyerekben – mégiscsak a pillanat emlékműve.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés