Kritika

A szépség útján – Szupernóva

A Szupernóva (Supernova) gyönyörű angol tájakon átívelő road movie, amely egy tragikus eseményen keresztül foglalkozik az elfogadás és az egymás iránti felelősségvállalás legfontosabb kérdéseivel.

Harry Macqueen már első nagyjátékfilmjében, a 2014-es Hinterlandben is sikeresen vegyítette a klasszikus road movie-kra jellemző kalandokat a lélektani drámák analizáló megközelítésével. Amíg azonban a Hinterland fiataljainak önismereti kalandozásaihoz kézenfekvő volt hozzákapcsolni a zsánert, addig a Szupernóva emberi kötődésekről, elválásról, meghozhatatlan áldozatvállalásokról elmélkedő, alapvetően lassan folydogáló cselekményét első hallásra szokatlannak tűnhet a road movie műfajával társítani. A párosítás azonban ismét jól működik, a csillagos égbolt kezdőképeitől elkezdve az utolsó képkockákon hallható zongoradallamokig szépen egymásba ágyazódik, és

különleges összhangot alkotva tárul elénk forma és tartalom.

A film vázát Samnek (Colin Firth) és párjának, Tuskernek (Stanley Tucci) a lakókocsis barangolása alkotja, amelynek során olyan meghatározó helyszíneket keresnek fel, amelyekhez több évtizede összefonódó életük legszebb pillanatai kötődnek. Kellemes múltidézésük egyben búcsú is, ugyanis egyre több látható jele lesz Tusker néhány évvel korábban diagnosztizált, fokozatosan súlyosbodó demenciájának, amelynek valóságával és egyre sürgető jelenlétével Sam egyelőre nem képes szembenézni. Rövid autós kalandjuk az elfogadás, elengedés folyamatának különböző stációit követi nyomon, ezen belül is inkább Sam belső vívódásai kerülnek fókuszba, aki kezdetben megpróbálja kirekeszteni a közös életüket megrövidítő betegséget: a férfi nem akar szembenézni Tusker fokozatos elhalványulásával.

A road movie zsánerének fontos eleme, egyben kezdőpontja is, hogy kiszakítja szereplőit megszokott környezetükből, amellyel lehetőséget teremt emberi kapcsolódások tényleges igazságának felderítésére, a fennálló viszonyok felülvizsgálatára, esetleg új alapokra való helyezésére. A gyökértelenség, a folyamatos mozgásban levés így a Szupernóvában nagyon jó lehetőséget ad a kettejük közötti szeretetteljes kötelék erősségének megmutatására. Ezt a próbát pedig maradéktalanul kiállják, ugyanis akárhol legyenek utazásuk során, egymás iránti mély érzéseik, szeretetük bárhol képes megteremteni az otthonosságot, akár a lakókocsi átmeneti, nem túl kényelmes, szűkös hálókabinjában is.

A címadó, szimbolikusan is értelmezhető csillagászati jelenséget szépen megtöltik jelentéssel a történések,

a szupernóva ugyanis egy olyan hatalmas erejű robbanást jelöl, ami egy csillag életciklusának a végén következik be és ilyenkor olyan energiákat szabadíthat fel, amellyel akár egész galaxisokat is létrehozhat. Ez a kép nagyon szépen és finoman ragadja meg a film központi magvát. Tusker érdeklődése a csillagászat iránt, valamint közös hobbijuk, az éjszakai égbolt pásztázása és a vészesen fogyatkozó rendelkezésükre álló idő óhatatlanul is folyamatosan emlékeztetnek az emberi létezés múlandóságára és semmihez sem fogható szépségeire, azokra az energiákra, amelyekkel mégis hosszan tartó nyomot hagyhatunk.

A film ereje nem a formanyelvi eszközök változatos, újszerű vagy korábban nem látott használatában rejlik, hanem abból az érzésből, ami a látottak befogadása során, de leginkább utána keletkezik. Emellett fontossá teszi a filmet az is, hogy érzékenyen beszél egy nem feltétlenül nagy figyelmet kapó betegségről, a 65 éves kor előtt kialakuló demenciáról.

A Szupernóva egyik legszembetűnőbb negatívuma egy elhibázott dramaturgiai döntés az alkotók részéről, ugyanis Sam és Tusker intim belső utazásának történetét a film közepén, egy közbeékelődő epizóddal sajnos megakasztják. A családi összejövetel jelenete megzavarja azt a harmonikus egységet, amely átsugárzik a két férfi minden egyes, egymás felé irányuló apró mozdulatán. Tulajdonképpen a film szövete is ezekből a hétköznapi, sokszor jelentéktelennek tűnő kis rezdülésekből áll össze. Vitáznak az útirányon, ki mennyi helyet foglal el az ágyon, de szemtanúi lehetünk régre nyúló bensőséges mozdulataiknak is, amelyekkel megnyugtatják egymást.

Mivel a film nagy részében a két férfire fókuszál a kamera, nagyon sok múlik a főszereplőket életre keltő színészek játékán. Colin Firth és Stanley Tucci visszafogott eszközökkel, nagyon jól közvetítik karaktereik dühtől, félelemtől és szeretettől vegyes érzéseit. Árnyalt játékuk segítségével tud kibontakozni ez a különös mélységeket és magasságokat bejáró, felemelő történet.

A filmet a Cirko Film a mozik újranyitása után 2021-ben forgalmazni fogja.

Varga Dóra

Varga Dóra jelenleg az ELTE filmtudomány képzésének mester szakos hallgatója. Több éve foglalkozik filmkritikaírással, érdeklődési területe a feminista filmkritika valamint a filmzene elmélete, azok kortárs tendenciái. Különösen kedveli az amerikai függetlenfilmeket, a távol-keleti filmeket, a stop-motion animációkat és az európai művészfilmek bizonyos vonatkozásait.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés