Kritika

Tragédiából komédiát kreálni: ez az igazi művészet – Tánc az élet

Tánc-az-élet-Marion-Barbeau

A Tánc az élet úgy mutatja be egy álom romba dőlését, hogy azt végül happy enddé alakítja és bebizonyítja: nem feltétlenül csak egy életünk van.

Élise-t (Marion Barbeau) kisgyerekkora óta az élteti, hogy profi balett-táncos váljon belőle. Rengeteg munkájának be is érik gyümölcse, a Párizsi Opera prímabalerinája lesz (az őt alakító Barbeau a valóságban is a Párizsi Opera táncosa), ám egy előadás közben súlyosan lesérül. Hamarosan kiderül, olyannyira, hogy nem is folytathatja a klasszikus balettot. A Tánc az élet elgondolkodtat, milyen

kockázatos vállalás, ha az ember olyan törékeny valamire alapozza a jövőjét és álmait, mint a saját teste.

Nem véletlen az eredeti cím (En corps, azaz ‘A testben’) sem. Cédric Klapisch (a Lakótársat keresünk és a Párizs rendezője) filmje ugyanakkor nem időzik és nem kesereg sokat a tragikus sorsfordító baleseten. Ez a szemlélet alapvetően meghatározza a filmet. Ahelyett, hogy belesüppedne a(z ön)sajnálatba, inkább meglepően hamar tér rá arra, miként próbálja Élise kitalálni,

mit kezdjen az életével azok után, hogy mindent egy lapra tett fel.

Élise megismerkedik Sabrinával (Souheila Yacoub), aki hozzá hasonlóan egy sérülés miatt volt kénytelen lemondani profi táncos karrierjéről. Vele és Sabrina barátjával, Loïc-val (Pio Marmaï) átmenetileg egy bretagne-i, tengerparton elhelyezkedő művészrezidenciára költözik, hogy besegítsenek a konyhán. Itt ismerkedik meg a művészetkedvelő, karakán és sokat tapasztalt Josiane-nel (Muriel Robin) és az önmagát alakító Hofesh Shechter izraeli koreográfus kortárs tánctársulatával.

A Tánc az élet alázattal és laikusok számára is izgalmasan mutatja be a táncosok világát és azt, ha valaki számára a tánc kommunikációs csatorna, az nem fogja tudni csakúgy feladni, mást találni helyette. Annak a tánc nem is elsősorban szakma, hivatás, szenvedély. Sőt még annál is több:

az egyetlen és legfőbb nyelv, amelyen legteljesebben képes kifejezni önmagát.

Ezt a Tánc az élet olyan módon mutatja be, hogy annál talán nem is lehetne szebben. A film különlegessége az is, hogy nem fogalmaz meg negatív kritikát a klasszikus balett (bizonyos szempontból) kizsákmányoló világával szemben. Inkább kidomborítja a kortárstánc egyik legfőbb jellemzőjét, a közösség, az összetartás és az egymásra odafigyelés erejét úgy, hogy mindeközben az egyéniség kifejezése is alapvető fontosságú benne. Ezzel szemben a klasszikus balettvilág színfalai mögött zajló mérgezően kompetitív légköréről már sok film született. Ilyen például a Botrány a Bolsojban című dokumentumfilm, amely az orosz Bolsoj Színházban az egyik táncos igazgató elleni savtámadását dolgozta fel, míg a Netflix nemrég készített szintén a balettvilág sötét oldaláról sorozatot A rivaldafény ára címmel, de persze egyértelműen ide sorolandó Aronofsky Fekete hattyúja is.

És nem is csoda, hogy rendezők tömkelegét foglalkoztatja a balettvilág kettőssége.

Van benne egyfajta misztikum, ahogyan a súlyos brokátfüggyöny elválasztja a tökéletesség aurájával felruházott balerinákat a széksorokban elhelyezkedő egyszeri halandóktól; ahogyan a sötétség után felvillan a színpadon a fény, a csoda, és megjelennek az egyszerre földöntúli kecsességgel, egyúttal erővel rendelkező amazonok. Ugyanakkor – ahogyan azokat sok további alkotás mellett az előbb említettek bemutatták – a függöny legördülte után sok esetben a versengésé és az acsarkodásé a főszerep. A kortárs tánc mindennek éppen az ellentéte. Életszagú, őszinte, központi benne a megjátszás nélküli érzelem- és önkifejezés, és az olykor már-már terápiás jelleg a rengeteg kontaktmozdulattal. Míg a klasszikus balettban tilos, hogy kilógj a sorból, az, hogy a saját képedre formáld a kőbe vésett mozdulatokat, addig a kortárs kifejezetten erről szól. Mindezt pedig a Tánc az élet szemet gyönyörködtető vagy épp meghökkentő táncjelenetekkel tárja elénk.

A klasszikus balettből a kortárstánc világába való eleinte kényszerű, majd egyre testhezállóbb áttérés bemutatásával párhuzamosan Élise magánéletében is változások történnek. Anyja halála óta Élise számára a tánc a rá való emlékezést is jelenti. Az anyja volt az, aki élete első balett órájára vitte, majd onnantól kezdve lelkesen biztatta lányát a pályán. Emellett úgy tartja fenn anyja emlékét, hogy leveleket ír, olyan gondolatokkal, amelyeket megosztana vele, ha még lenne rá lehetősége. Egyik ilyen levelében sokatmondóan így nyilatkozik apjáról:

„Mint minden apa, ő sem valami jó anya.”

Apja, aki eleinte nem képes átérezni lánya szenvedélyét és elhivatottságát, a baleset után csak annyit tud mondani lányának: „én megmondtam, hogy jogot kellett volna tanulnod”, ami sokat elárul nehezen oldódó, hideg apa-lánya kapcsolatról, ám a film ennek alakulásáról, mindkettejük egymás irányában tett erőfeszítéséről érzékenyen mesél.

A Tánc az élet egy elgondolkodtató, mégis lélekemelő, minden ízében szép film. A francia film már többször bizonyította, hogy giccstől és harsányságtól mentesen, finoman, szerényen képes hatni az érzelmeinkre. A Tánc az élet is ezt a hagyományt viszi tovább az Életrevalók, a Boldog idők, az Eszeveszett esküvő vagy a Különleges életek nyomdokaiban haladva.

A Tánc az élet febrár 2-tól látható a mozikban a Cirko Film forgalmazásában.

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen döntött úgy, hogy filmekkel akar foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
3 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!