Kritika

Egymásra hangolódva – Tanítóm, a polip

Az idei Oscar-gála dokumentumfilm kategóriájának egyik nagy esélyese a Tanítóm, a polip (My Octopus Teacher), amely érzékeny betekintést enged a kapitalizmus felfokozott tempójától túlhajszolt, a természettől elidegenedett individuum önmagára találásának folyamatába.

A film alapját a dél-afrikai dokumentumfilmes, Craig Foster életközi válsága adta. Fostert annyira kimerítették a folyamatos, kemény munkával eltöltött évek, hogy a stressz egyre inkább megbetegítette, a hivatása iránt is közönyösebbé kezdett válni. A kiutat ebből a lelkiállapotból fiatalkorának meghatározó helyszínén, Nyugat-Fokföldön találta meg, ugyanis gyermekkorának nagy részét itt, a sziklamedencékben található hínárerdőkben búvárkodva töltötte. Foster tehát visszatért ahhoz a környezethez, amelytől felnőttként távol került.

Globális perspektívából nézve, a rendező kimerültsége és társadalomból való elvágyódása nem egyedülálló jelenség.

Egyre többen költöznek ki a nagyvárosokból és valamiféle elveszett (vagy soha nem is volt) harmónia és kapcsolódás után kutatva a természet felé fordulnak. Elvágyódásuk legtöbbször magában foglalja a fogyasztói kultúra kritikáját is, így a kapitalista modellt hátrahagyva, önfenntartó, természettudatosabb életmódra válthatnak át.

Foster részletes betekintést ad az első merülései során felmerülő technikai nehézségekbe, illetve a folyamatos búvárkodás következtében tapasztalt testi reakcióira is. Kis idő elteltével már annyira hozzászoktatta magát a mélységhez és a jéghideg vízhez, hogy általában 10-15 percet töltött egy levegővétellel a víz alatt. Annak érdekében, hogy a lehető legközelebb kerülhessen a víz alatti élővilághoz, oxigénpalack és búvárruha használata nélkül úszott, akárcsak egy kétéltű állat. A rendező egyik ilyen merülése során észrevett egy polipot, és ebből a különös találkozásból nőtte ki magát a Tanítóm, a polip mozgóképes dokumentálásának ötlete.

Bár Foster mellett két rendező és egy operatőr is dolgozott az alkotáson, tehát a végső változatban látható jelenetek legalább négy ember rögzített felvételeiből álltak össze, azonban a film központi alkotójának mégis Craig jelölhető meg, aki folyamatosan átszűrte magán a tapasztalatait, majd reflektáltan vonatkoztatta ezeket a saját életére is. Emiatt a Tanítóm, a polip, a természetfilmeknél bevett megfigyelő vagy magyarázó ábrázolásmódokkal szemben, elsősorban a résztvevő dokumentumfilmekre jellemző megoldásokat alkalmazott.

Foster leereszkedett a „légy a falon” perspektívából, kilépett megfigyelő pozíciójából és részévé vált az eseményeknek.

Erre példa, amikor a film egy pontján a polip kiúszik a sziklákra, vagy amikor később a rendező „közreműködésével” igyekszik bekeríteni zsákmányát. Ezek a jelenetek nem történtek volna meg a férfi jelenlétének hiányában.

Foster a film több pontján is kifejezi aggodalmát azzal kapcsolatban, hogy mennyire avatkozott/avatkozhat bele abba, amit lát. Például: vajon ő zavarta meg a polipot és így ő a felelős, amiért egy pizsamás cápa leszakította az állat egyik csápját? Ezen a ponton etikai problémák is felmerülnek a férfiben: vajon felelős-e a sebesült, legyengült állat életben tartásáért? Foster itt aktívan belenyúlt és formálta az eseményeket: ételt vitt az állatnak addig, amíg az újból erőre nem kapott.

A részvétel különféle minőségei mellett azonban számtalan jelenet során a rendező csak megfigyelte és a maguk teljességében igyekezett megmutatni az eseményeket.

A film legzavaróbb részletét a merülések közötti átvezető részek adják, amelyek során azt láthatjuk, ahogy a férfi mezítláb, felhajtott farmernadrágban, kis hátizsákjával a vállán, lassított mozgással kisétál a napfelkeltében ragyogó óceánpartra. A jelenetek visszásságát tovább fokozza, hogy az indokoltnál többször ismétlődnek meg, amely sajnos többször keltette egy közhelyekből építkező reklámfilm hangulatát. Ezek a részek kissé öncélúak és hatásvadászok.

Foster közel egy éven keresztül minden nap ellátogatott a poliphoz, megfigyelései nyomán pedig hétről hétre tett újabb és újabb felfedezéseket a tudomány számára. Valóban ritkán látott közelségben és talán soha nem látott mélységében képes bemutatni ezt az állatot. Lenyűgöző képet fest az állat kivételes intelligenciájáról, hatékony vadásztechnikáiról, egyedülálló kreativitásáról és a legkülönfélébb helyzetekhez való gyors alkalmazkodóképességéről.

Külön érdeme a filmnek, hogy mindezt nagyon szép felvételeken közvetíti felénk.

A film központi magja mindenképpen Foster és a polip kapcsolata, egymásra gyakorolt hatása, amelynek során láthatjuk, hogyan érzi magát a filmkészítő ebben a szituációban, illetve a későbbiekre nézve, minként formálja pozitív irányba az életét, emberi kapcsolatait. Bár leginkább a férfi benyomásairól értesülünk, kapcsolatuk a polipra is hatással lesz. Fosterben is felmerül a kérdés, hogy vajon a polip miért fogadja őt ennyire a bizalmába. A férfi arra jut, hogy egy ilyen intelligens lénynek valamilyen formában öröme származhatott ebből a különös találkozásból.

A stáblista előtti feliratokból megtudhatjuk, hogy a férfi azóta is minden nap lemerül az óceánba, 2012-ben pedig létrehozta a Sea Change Project nevű búvárközösséget, amelynek célja a hínárerdő élethosszig tartó védelme.

Foster egy régóta vágyott, nagyon fontos tapasztalattal gazdagodott a polippal eltöltött szűk egy év során: részévé vált annak a (természeti) világnak, amelynek korábban csak kívülálló szemlélője volt.

Varga Dóra

Varga Dóra jelenleg az ELTE filmtudomány képzésének mester szakos hallgatója. Több éve foglalkozik filmkritikaírással, érdeklődési területe a feminista filmkritika valamint a filmzene elmélete, azok kortárs tendenciái. Különösen kedveli az amerikai függetlenfilmeket, a távol-keleti filmeket, a stop-motion animációkat és az európai művészfilmek bizonyos vonatkozásait.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés