Kritika

Szimfóniák alkotója, életek pusztítója – Tár

Tár
Fotó: Focus Features

El lehet választani az alkotást a művésztől? Helyes-e száműzni egy géniuszt, hogy középszerű helyeken pazarolja a tehetségét csak azért, mert a magánéletben egyébként rossz ember? Ezeket a kérdéseket teszi fel Todd Field új filmje, a Tár, ami egy lassan épülő kirakósként tele van ellentétekkel, a végső puzzle kockát – valamint vele együtt a választ – pedig a nézőnek kell a helyére tenni.

Mondhatnánk, hogy a Todd Field csak azért tért vissza, hogy egy hatalmas középsőujjat mutasson az úgynevezett cancel culture felé, de akkor túlságosan alábecsülnénk a Tárt. Igen, Cate Blanchett egy olyan karmestert alakít, akinek a határtalan sikerei olyannyira a fejébe szálltak, hogy önmagát és környezetét is tönkretéve él vissza a hatalmával. Éppen ezért mondhatnánk rá, hogy Lydia Tár a leszbikus Kevin Spacey: a vitathatatlan tehetség, aki a magánéletben minden, csak nem feddhetetlen, viselkedésének következtében pedig a középszerbe vagy még alább süllyed, és minden felkérést elfogad (akár egy tatárjárásos filmet vagy vikinges kiállítást), csak hogy legyen munkája. Azonban a Tár jóval több egy életrajzinak induló #metoo-filmmé váló történet a fiktív karmesterről:

lelkünkig hatoló pszichológiai karaktertanulmány.

Lydia Tár tipikusan „erős női karakterként” indul a film elején. Képes mindenre, amire egy férfi, sőt: a klasszikusan férfiak által uralt szakmában nőként mérhetetlen sikereket ért el (ő volt az első nő a Berlini Filharmonikusok élén, nemcsak karmesterként, de zeneszerzőként is nagyra becsüli a szakma, hamarosan pedig önéletrajzi könyve is megjelenik – mindezt a The New Yorker újságírója sorolja fel a film nyitójelenetében, ami egyfajta Lydia Tár master class, az interjúalany pedig szerénykedve fogadja a felvezetést). Mindenben tökéletes, a munkájától a makulátlan magánéletéig, hiszen egy tündéri kislányt nevel feleségével, és tradicionálisan maszkulin jellemvonásai vannak (a lányát bántó iskolatársának például Petra apjaként mutatkozik be).

Todd Field azonban nem azért várt 16 évet, hogy ismét rendezzen és írta Lydia szerepét specifikusan Cate Blanchettnek, hogy megelégedjen egy egyedimenziós nővel, akinek egyetlen jellemzője, hogy vagányabb, mint egy férfi. Szép lassan kiderül ugyanis, hogy a film eleji interjújelenet során megismert Lydia távolról sem olyan hibátlan, mint amilyennek mutatni akarja magát és nem hogy vagányabb, sok esetben rosszabb, mint egy férfi. Valójában neurotikus – erre a pandémia csak ráerősített: például a kezét is megszálllottan fertőtleníti –, kontrollmániás és ahogy Field egyre több darabot biztosít a kirakóshoz, az is tisztán látszani kezd, hogy manipulatív, rideg és nemcsak arra használja a befolyását, hogy elcsábítson másokat, hanem hogy bántsa őket. Lydia imidzse egy precízen kidolgozott nő álarca (Lydia egyébként is a felvett neve, a Tár pedig az angol art azaz művészet szó anagrammája), ami egy olyan összetett karaktert takar, mint amilyen komplex a karmester következő darabja, Mahler 5. szimfóniája.

Tár
Fotó: Focus Features

Field megengedi Lydiának, hogy ne csak erős, de gyenge, hibákkal teli ember legyen. Olyan, aki ugyan mindenki elől rejtegeti az esendőségét, a kontroll elvesztése elkerülhetetlenül az összeomlás felé sodorja, ahová végül a lehető legnagyobb közönség előtt érkezik meg. A Tár epizodikusan, lassú ritmusban építkezik, Field pedig apránként ejti el az információmorzsákat. Nem betűzi le, mit tett pontosan Lydia, gyakran jelentős eseményeket hagy ki és csak jelzésképpen utal rájuk. Ez azonban azzal jár, hogy esetenként félrevezeti a közönséget, illetve nem mindig egyértelmű a néző számára, pontosan mi is történt. Miután Lydiának nemcsak Mahler szimfóniáját kell színpadra vinnie, hanem saját darabot is komponálnia kell, neurózisai egyre nőnek, mi pedig arra számítunk, éppen azt nézzük végig, hogyan száll alá az őrületbe a karmester. Pedig az elméje talán az egyetlen, ami nem bomlik meg, annak ellenére, hogy a nőt rémálmok gyötrik, és éjjel-nappal hangokat hall – csakhogy

Lydia életét nem a rá nehezedő nyomás, hanem saját maga teszi tönkre.

Egy vörös hajú nő a nézők között, lábak simogatják egymást néhány kiszórt lemez felett úgy, ahogy azt Tarantino is megirigyelné, ignorált e-mailek és végül egy tragikus hír: egy fiatal nő öngyilkos lett. Ugyan Field nem mondja ki, hogy Lydia felel a történtekért, azáltal, hogy ennyire darabosan, mintegy mellékesen ismerjük meg az ügy részleteit, a Tár egyértelművé teszi, hogy címszereplője szemszöge érvényesül a filmben. Lydia számára pedig nem lényeges, kit és hogyan bántott meg, ezért azon kívül, hogy eltakarítson néhány ráutaló nyomot, tökéletesen semmibe veszi, mit égetett fel maga mögött.

Azáltal, hogy egy férfi helyett a Tárban leszbikus nő a főszereplő, Field megteheti, hogy a korábbi #metoo-filmekkel ellentétben, mint Az asszisztens vagy a Botrány nem az áldozat, hanem elkövető szempontjából mesélje el az esményeket, és hogy betekintést engedjen Lydia fejébe. Lydia azonban nem klasszikus pszichopata, aki mindenen és mindenkin átgázol. Tény, hogy kihasználja az asszisztensét, akit az előtte elhúzott potenciális karmesteri munka mézes madzagával láncol magához, a zenekarban első hegedűsként játszó felesége orra előtt flörtöl az új csellista lánnyal, ugyanakkor anyamedveként kiáll a gyerekéért, és titokban sofőrt fizet a szervezet legidősebb tagjának, hogy az ne érezze inadekvátnak magát.

Lydia Tár tehát nem fekete-fehér személyiség, ahogy a zaklatási botránya és annak következményei sem azok – bármennyire is így állítaná be a már említett cancel culture. Annak ellenére, hogy Field abszolút nem mondja meg, mi a helyes álláspont – a konklúziót magunknak kell levonnunk –, azért Lydián keresztül mégis állást foglal az azonnal ítélő internetes bíróság és annak „hópihékből” álló esküdtszéke kérdésében. „Ne akarjatok mindenáron megsértve lenni” – közli a nő a Julliardon adott vendégóráján a fiúval, aki BIPOC (etnikai kisebbségeket sűrítő mozaikszó), pángender identitásúnak vallja magát, és mint olyan, nem igazán tud azonosulni a fehér, cisz-nemű Bach munkásságával. És bár a szélsőséges gondolkodás sosem lehet fenntartható, a srác mégis felvet egy jogos kérdést: elválasztható a művész a műtől? Számonkérhető – akár visszamenőleg, akár jelen időben – egy alkotó a magánéletében elkövetett hibákért, ha művészileg megkerülhetetlen? Ha igen, megfoszhatjuk a világot még több lehengerlő alkotástól, csak azért mert nem jó ember? És végül: sajnálhatjuk – például akár Lydiát is – azért, amiért kitaszítottá vált, miközben elítéljük, amit tett?

A Tár nem tud és nem is akar erre választ adni, ő mindösszesen csak felteszi a kérdéseket és feltérképezi mindenezen oppozíciókat. Ezeket pedig a film egészét végigkísérő klasszikus zenét felváltó, a stáblistán helyet kapó elektronikus zene ellentéte hangsúlyozza ki igazán.

***

A filmet a Velencei Filmfesztiválon tekintettük meg. További cikkeink a rendezvényről az alábbi linken.

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!