Kritika

Te meghalnál a bolygóért? – Humane

Brandon után a Cronenberg-dinasztia egy újabb üdvöskéje készítette el debüt filmjét Humane címmel. Immár David Cronenberg első házasságából született lánya, Caitlin is rendezői kredittel büszkélkedhet, és első próbálkozása alapján úgy tűnik, az alma ezúttal sem esett messze a fájától.

A Cronenberg család több generáció óta masszívan beépült a kanadai-amerikai filmgyártásba, így annyira nem meglepő, ha egy újabb családtagot „talál meg egy forgatókönyv”, vagy ha bármelyik rokon rendezéssel próbálkozik. A nepotizmus nem friss jelenség ebben a világban sem, egy újabb nepo baby megjelenése meg pláne nem kellene, hogy különösebb reakciót váltson ki. A születési jogon szerzett előnyök és kiváltságok kérdése persze ma elég forró téma, amikor a társadalmi igazságtalanságok talaján kultúrharcos frakciók alakulnak, de az összetett alkotói folyamat jellege miatt a művészetben előbb-utóbb egyértelműen eldől, ha valaki a saját jogán nem képes megállni. Ez egy első filmnél talán még kevésbé szokott kiderülni, és Caitlin Cronenberg sem tud annyira bizonyítani a Humane-nel, hogy ezt feltétel nélkül elhiggyük neki (és Brandonnak is kellett azért egy második film ehhez).

Persze úgy is lehet érvelni, hogy ami első nekifutásra előny, abban tulajdonképpen elég sok hátrány is van. Ha a családod a filmszakmában él, és téged is körülvesznek a filmhez köthető alkotók, akkor sokkal több esélyed és lehetőséged van megcsinálni az első filmed, nem is beszélve az anyagi vonatkozásokról.

De ha az apád maga a nagy Cronenberg, akkor bizony mindig lesz egy láthatatlan elvárás feléd,

ami szerint fel kellene érned a klasszishoz. Onnantól mindig rajta keresztül fognak látni téged és rajta keresztül ítélnek majd meg. A kérdés mindig ez: vagy annyira jó, mint az apád? Valamit valamiért tehát. Szerencsére Caitlin azért van annyira öntudatos, hogy ezt a kérdést, marginálisan bár, de a filmje témájává tegye.

A Humane tulajdonképpen egy ízig-vérig Cronenberg-történet, amit bármelyikük, akár David, akár Brandon is rendezhetett volna. A film premisszája szerint a bolygón olyan szélsőségessé vált a klímaváltozás, hogy a nyomában jelentkező mezőgazdasági krízis éhínséghez és nélkülözéshez vezet. A fenntarthatatlan helyzet megoldására az országok vállalják, hogy egy évre bezárkóznak és saját protokolljukat követve, mesterségesen csökkentik populációjukat egy egyéni kvótaszint eléréséhez. Ennek a krízisállapotnak a kellős közepén gyűlik össze egy tehetős család (négy testvér és a szülők), mert a köztiszteletben álló híradós apa különleges bejelentésre készül, ami felforgatja mindannyiuk életét. Ezután pedig elindul az élet-halál harc a túlélésért.

A Humane az első szöveges inzerttől kezdve – ami röviden bemutatja a dolgok állását –

abban a kicsavart, bizarr, disztópikus világban játszódik, amelyikben bármelyik tetszőleges Cronenberg-film is.

Olyan ez a szetting, mintha családi örökség lenne, a kötelező védjegye egy jól ismert márkának. Ez alól a szabály alól, úgy tűnik, Caitlin Cronenberg sem tud kikerülni, de ez nem is olyan nagy baj, mivel pont ez a része működik legjobban a filmnek. Még úgy is, hogy a legtöbb világépítő információt kissé suta módon a már említett inzertből, tévés híradásokból és műsorokból kapjuk meg. Ebben az elképzelt szcenárióban a demokratikus eszmék, az egyenlőség és az igazságosság érthető módon a háttérbe szorulnak, és bár nem a legvadabb diktatúra, de nyomasztó össztársadalmi szürkezóna alakul ki, ahol nincsenek jól bevált megoldási módok.

humane

Az éghajlatváltozás napszítta, égető, kifakult képein megjelenő futurisztikus-disztópikus jövő vált át aztán a gótikus családi ház elsőre meghittnek tűnő otthonosságává és a szűkkörű családi dráma rémségeivé. A társadalmi ökohorror szép lassan kaszabolós pszichológiai kamarathrillerré változik, és ez az, amit Caitlin Cronenberg már nem tud olyan ügyesen levezényelni. Ő is hozott anyagból dolgozott, a forgatókönyvet a producer, Michael Sparaga írta, igazságtalanság lenne tehát mindent Cronenbergre fogni, mert a szkript ordító hiányosságai is hozzájárulnak a felemás eredményhez. A családi viszonyok kibontása egyszerűen nem annyira kidolgozott és nem annyira érdekes, hogy a már mainstreamnek számító battle-royale-struktúrára építő filmek közül kiemelje a Humane-t.

A játékidő második felére is megmaradnak a filmbeli világ szélsőséges működését felvillantó jegyek (amik kicsit sem bújtatott kiszólások és utalások a néző saját közegére), de

a Humane olyan sok modernkori társadalombeli problémát halmoz egymásra, hogy nincs idő azok mélyebb kifejtésére.

Felmerül a kormány számonkérhetősége, az illegális adatszerzés, a társadalom lehallgatása, a privát zsoldoscégek alkalmazása, a média manipulatív működése, a faji előítélet, a bevándorlásellenesség, a szegények kizsákmányolása és a megélhetési különbségek is, miközben a film fő témája, a mesterséges népességcsökkentés és annak következményei sincsenek hatásosan kibontva. A Humane ahelyett, hogy az általa bedobált témákat árnyalná, vonzóbbnak tartja a bizarr slasher-szerűséget és álhumoros megoldásokkal üti el ötletei komolyságát.

humane

A családi dráma tartogathatna még érdekes felvetéseket, hiszen itt nyilvánul meg Caitlin Cronenberg nepotizmusra és az örökség súlyára adott saját reflexiója. A család szerkezete egyértelműen utal Cronenberg házasságaira és gyerekeire, ráadásul olyan megjegyzések is elhangzanak, hogy az apának csak a feddhetetlen hírnév fenntartása a fontos, miközben lesajnáló véleménnyel van az összes gyereke teljesítményéről.

A Humane üzenete végül az lesz, hogy a család mindennél fontosabb, még akkor is, ha utáljuk egymást,

de közben ehhez a következtetéshez sem végiggondolt okfejtés mentén jut el, hanem csak úgy el akarja hitetni velünk bemondásra. Az apai elvárásokkal vagy az örökséggel való leszámolás, számotvetés viszont sajnos elmarad, és ezen csak tovább ront, hogy a karakterek felszínesek, antipatikusak és következetlenül vannak megírva. Így végül a film befejezése is egy nagy következetlenség lesz, ami megint csak el akarja hitetni velünk, hogy ez valami frappánsan groteszk lezárás.

A Humane végül is egy gyenge próbálkozás marad, amiben Caitlin Cronenberg ugyan szégyent nem hoz az apjára, de olyan nagyon a hírnevét sem öregbíti. Brandonnak volt saját mondanivalója a testet-lelket átalakító biohorror szubzsánerében, de Caitlin talán jobban jár, ha a szúró-és vágóeszközök helyett legközelebb sokkal inkább a társadalmi kommentárra fókuszál.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com