Kritika

A tehénlét elviselhetetlen könnyűsége – Tehén

Az Oscar-díjas brit rendező, Andrea Arnold első dokumentumfilmjének középpontjában játékfilmjeihez hasonlóan kiszolgáltatott hősök állnak, annyi különbséggel, hogy a rendezőnő az amerikai társadalom peremén tengődő fiatal nőkről egy tehénre fordítja a kamerát. Az eredmény pedig egy formabontóan meditatív manifesztó.

Folyamatosan bővül az állatok jogait középpontba helyező dokuk sora, melyek során az őket megmentő vagy éppen elnyomó ember szemüvegén keresztül látunk. Ezek a filmek általában az informálás céljával, valamilyen társadalmi ügy mellett elköteleződve készülnek, nézésük során pedig egyértelmű, hogy a filmkészítő melyik oldalon áll. Andrea Arnold filmje is hasonló céllal készült, a Red Road, az American Honey és az Akvárium rendezője azonban nem éri be didaktikus kérdésekkel és válaszokkal. Filmjében nincsenek beszélő fejek, kegyetlen állattartók és véresszemű aktivisták sem.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Az itthon a 2022-es BIDF programjában bemutatott Tehén mind a kilencvenhárom perce nem árul zsákbamacskát, valóban tehenekről szól. Pontosabban egyről, egy Luma nevű fejőstehénről, az ő szülését, evését, alvását, szabadban szaladgálását, fejését követjük végig gyakran intim közelségben.

A klasszikus értelemben vett narratíva nélküli film közelképekben, egy egészen szubjektív, fordított perspektívából mutatja be Luma mindennapjait, miközben állat és ember ambivalens viszonyáról is elárul egy s mást.

Arnold filmje nem antropomorfizál, nem állítja magáról, hogy tudja, milyen embernek alárendelt haszonállataként létezni, ereje pedig ebben a szerény megfigyelésben, csendes szolidaritásban rejlik. Tolakodó ismeretterjesztés helyett a megfigyelő szerepébe kényszerít, egyszerre megmutatva az önmagáért létező természetet és az őt gyakran kihasználó embert.

A rendezőnő 2016 óta időről időre kijárt forgatni a Luma lakhelyéül szolgáló londoni farmra, és ez az idő és az állatnak szentelt figyelem visszaköszön a forgatott anyagban. Magda Kowalczyk kamerája szinte együtt lélegzik az állattal, egyszer teljesen hétköznapi, máskor éteri szépségű, túlvilági lényként ábrázolva a teheneket. A film kamerakezelésében visszaköszön az Akvárium és az American Honey szintén kézikamerás, szereplők mozgását lekövető stílusa. Ehhez társul Luma monológja, folyamatos múzása állandó audiokommentárként szövi össze a képeket, ez a szaggatottság pedig az arnoldi ösztönös, magukat inkább mozgással, nonverbális eszközökkel kifejező hősnők sajátja is.

Ahogyan a film egyszerű plakátja is ígéri, a film valóban nem esztétizál, nem szépeleg, és romanticizálni sem akarja témáját. Csupán elég közel megy az állatokhoz ahhoz, hogy megérezhessük, milyennek tűnik a létezés és miként telik az idő az ő bőrükben. Az állatjogi dokufilmhez mérten hasonlóan elvont filmnyelvvel operáló Gundával ellentétben itt a flóra és a fauna nem egy paradicsomi idillként jelenik meg. Az esetlegesnek és spontánnak ható, közelikből építkező kamera révén az állat egyfajta örökkévaló, mégis teljesen hétköznapi jelenségként tárul elénk. Arnold ezáltal kétségbe vonja a hierarchia csúcsán álló, önmagát teljhatalmúvá nyilvánító embert, teszi mindezt anélkül, hogy antagonizálná a (képbe épp, hogy belógó) farmereket. A farm dolgozói etikusan bánnak a tehenekkel (ennek jeleként kortárs brit R&B zenére etetik őket), de egyértelmű, hogy számukra a belőlük származó haszon az első. Az ember azonban mellékszereplő csupán, a rendezőnő fókuszában végig az állat áll.

A film tehát ismeretterjesztő mozi helyett inkább egy másfél órás meditáció egy istenes pofonnal a végén.

Párbeszédet és klasszikus narratívát nélkülöző nyelve miatt nem lesz mindenki kedvence, de ha sikerül rácsatlakoznunk, a Tehén különleges élményt ad. Egy borjú születésének naturalista megmutatásával visszatérít létünk kezdeti ártatlanságához, a tavaszi nagy legeltetés során újraértelmezi bennünk a szabadságot, a film vége pedig az élet kegyetlen efemeritását is fókuszba helyezi.

Arnold filmje egy igazi színes-szagos mozi, szinte orrunkban érezzük a frissen levágott fűvel keveredő tej zamatát, az állatok szőrének szagát, a szalmabálákkal telerakott pajta illatát. S bár alaposan végigkövetjük az üzemben zajló folyamatokat, a tehéntenyésztés modernkori problémáiról nem tudunk meg sokat. A Tehén ehelyett esztétikai-zsigeri élmény, mely a Kulesov-effektus tudatos használata és a gyakran játékfilmes dramaturgia révén könnyen meglepheti a gyanútlan, informálódni vágyó nézőt.

Incze Kata

Incze Kata 2018-ban végzett a kolozsvári Sapientia filmkészítés szakán, mester tanulmányait is ott folytatta. Jelenleg diplomafilmjét készíti, rendezőasszisztensként dolgozik és rendszeresen publikál a Filmtetten is. Szereti a hollywoodi reneszánszt, az amerikai független filmeket és mindent, amiben sokat beszélnek és mégis izgalmas.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés