A Tékasztorikról filmként beszélni olyan, mintha egy blogot hasonlítanánk az irodalomhoz. Ugyanakkor lehet rajta nevetni, és ez nem kis érdem. Csak remélni tudom, hogy Bihari Viktória fog még forgatókönyvet írni – a vásznat viszont kerülni fogja.
Anno hozzám is eljutott a Tékasztorik blog híre, én is olvastam egy-két bejegyzését. Az oldal egészen 40.000 követőig jutott Facebookon, sőt Glodenblog-díjat is nyert. A népszerűség révén az író, Bihari Viktória mert nagyot álmodni, és elhatározta, hogy mozit készít a bejegyzésekből. A finanszírozás közösségi összedobásból valósult meg, de mivel nem gyűlt össze elég pénz, ezért végül mindenki felajánlotta azt, amit tud – jellemzően az idejét.
A blogos hátteret leszámítva nincs ebben igazán semmi szokatlan, a hazai függetlenfilm-készítés általában hasonló háttérrel készül (erről lásd részletesebb írásunkat itt). Az egyik készítő mindig képes beletenni annyi erőt, fáradozást és kitartó munkát, hogy a film végül elkészülhessen. A végtermék viszont a legritkább esetben képes elnyerni a nézők tetszését, sokszor komoly dühöt (Vakfolt), leggyakoribb esetben érdektelenséget (Drága Elza!) vált ki, ám néhány alkalommal képes megtalálni a saját közönségét (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan). A Tékasztorik, úgy tűnik, az utóbbiak táborát gyarapítja.
A sztori középpontjában egy videótéka és annak dolgozója, Viku áll (Bihari Viktória). A kései harmincas nő még mindig szüleivel él, és a munkája sem épp a legtrendibb szakma napjainkban. Közben azonban folyamatosan keresi az igazit, és mindkét jelöltjével a történet elején a videókölcsönzőben ismerkedik meg. A szexi fogorvos (Csizmadia Gergely) értelemszerűen jobban felkelti az érdeklődését, a kedves Feri (Elek Ferenc) azonban rögtön szimpatikusabb, mert nem stíröléssel, hanem odafigyeléssel közelíti meg a tékáslányt.
A vígjáték az üzletekkel együtt elhalt videótékás filmek minden eszközét felhasználja. Az ostoba kölcsönzők portréja a Shop-Stopból, az egész üzletmodell haldoklása a Tekerd vissza, haver!-ból lehet ismerős. Elmaradhatatlan kellék a csak a vígjáték kedvéért kreált filmek beemelése. Ezzel is kezdődik maga a Tékasztorik is, a fiktív Halálos gyilkosság részlete kellően megadja a hangulatot a rengeteg poénnal
és a rendkívül béna technikai kivitelezéssel.
Emellett sajnos nem lehet elmenni szó nélkül. Hiába deklarálják a készítők, hogy ez nem egy amatőrfilm, sajnos a látottak alapján az. Én viszonylag érzéketlen vagyok az olyan mozis összetevőkre, mint a hangvágás és -keverés vagy pusztán a vágás, de a Tékasztorikban a hibák üvöltenek, és erőfeszítést kell tenni ahhoz, hogy ezen túllépjünk. A legfájóbb pont azonban egyértelműen a főszereplő. Bihari Viktória nem színész, és látszik is, hogy kellemetlenül érzi magát a szerepben. Elmondása szerint a producerek beszélték rá, hogy játssza el a főszerepet – ez pedig hiba volt. Nem állítom, hogy ő a legrosszabb színésznő, akit valaha magyar filmben láttam, de egyszerűen összehasonlíthatatlan a játéka az olyan nagyágyúkkal szemben, mint Csuja Imre vagy Elek Ferenc.
Ami miatt azonban mégis képes voltam túllépni a technikai hibákon vagy épp a főszereplő színjátékán, az a humor. A Tékasztorik ugyanis vicces. Rosszul kivitelezett, de bravúrosan megírt párbeszédek jellemzik. A főhős maró gúnnyal és brutális cinizmussal szemléli környezetét, de nem felsőbbrendűséggel, önmagát is beleilleszti vitriolos világképébe. Emiatt sajnos számomra kissé antipatikus volt a figura, de értékeltem, hogy az alkotónak továbbra sem célja mindenkivel megszerettetni magát (nem is állna jól neki). Pont ez az esendőség az, ami miatt egyébként valahol szerethető Viku.
A Tékasztorikat filmként értelmezni olyan kihívás, mintha egy blogot próbálnánk elemezni kortárs irodalmi kontextusban. Az egész produkció magán hordozza eredeti online formájának jegyeit: nem foglalkoztak a képi világgal, tele van bakikkal (elütésekkel), és hiányzott belőle egy supervisor (szerkesztő). A lényeg kizárólag a tartalom, vagyis a humor, a történet, a párbeszédek – ezek pedig alapvetően működnek. Ugyanakkor mivel moziban forgalmazzák, ezek mellett nem lehet elmenni szó nélkül – ahogy egy blognál se lehetne, ha könyvként adnák ki.
A tanulságokat le kell vonni. Erősen remélem, hogy Bihari Viktória is lefogja, és a jövőben sokkal inkább írással foglalkozik, mint színészettel (vagy a szükségszerűen rákényszerített producerkedéssel, bár abban kifejezetten eredményes, hiszen összehozta a Tékasztorikat). A sajátos, mégis fogyasztható humorral bíró forgatókönyvíró ugyanis olyan Magyarországon, mint a fehér holló. Amiből talán most már eggyel több él hazánkban.
