Kritika

Gyilkos ihlet – Téli menedék

Egy többszerzős film esetében kulcskérdés a rendezők közti dinamika és megértés. A Veronika Franz és Severin Fiala közötti kémiát egyszer már siker koronázta, a kérdés, hogy a legújabb filmjükkel, a Téli menedékkel (The Lodge) tudnak-e újat mutatni?

A rendezőpáros első közös nagyjátékfilmje 2014-ben bivalyerős belépő volt a horror műfajába. A Jó éjt, anyu! egy, nemcsak a félelemkeltés zsánerében, de az egyetemes, modern filmkészítés spektrumában is rendhagyó darab. A kommerciális beidegződések elé tart görbe tükröt. A gyermeki ártatlanság az egyre gonoszabb ikerpár tettein, a külcsínre épülő pejoratív megítélés az üldözőből üldözötté váló anyán, a paradox csavarra épülő hollywoodi trend pedig az első perctől kristálytiszta „fordulaton” keresztül dől meg – a bálványimádás másfél órás ellenérve. 

Az osztrák Oscar-nevezett filmmel magasra tett lécet most az óceán túlpartján próbálják megugrani a Téli menedékkel

A film fő témája hajaz a Jó éjt, anyu!-éra: a családi viszonyok képezik a cselekmény gerincét. Richard (Richard Armitage) szeretné, ha két gyereke, Aiden (Jaeden Martell) és Mia (Lia McHugh) nyitottabbak lennének új párkapcsolatát illetően. A kölykök nehezen viselik apjuk új szerelmét, Grace-t (Riley Keough). Utálják, mert miatta nincs velük az anyjuk (Alicia Silverstone), és nem segít az sem, hogy az író apa számítógépén egy sötét titkot tudnak meg a nőről. Egy radikális, tömeges öngyilkosságot elkövető keresztény szekta vezérének a lánya. A legelső pillanattól ellenzik az apa tervét, miszerint a családot összekovácsolandó, együtt töltik a karácsonyt a massachussettsi telelőjükben. 

Ellenérzésük teljesen alaptalan, hiszen Grace annak ellenére is igyekszik elnyerni a bizalmukat, hogy Richard egy munkaügyi vészhelyzet miatt kénytelen hazautazni. A nő mindent megtesz, szendvicset készít, keresi a lány eltűnt babáját és beszélgetést kezdeményez. Kezdenek jóra fordulni a dolgok, mígnem egy közös tévézős este után, arra nem kelnek, hogy minden cuccuk eltűnt a házból. Beleértve Grace bogyóit is, amit a PTSD-jére szed…

Lázálmokkal és természetfelettinek tűnő jelenségekkel kezdődik a frászkeltés. Az ijesztő festmény, amit Grace levert a falról, most ismét ott van. Hangok suttognak a hóvihartól zajos éjszakában. A ház kiürülésének titka teóriákat szül, a szereplők közti savas kémia hiába kezdett lúgosodni, most ismét, még inkább maró. Vádaskodnak: a gyerekek szerint a nő miatt ment el az anyjuk, a nő szerint pedig a gyerekek csinálták a zűrt gonosz viccből. A viták nyomán percről percre cserélődnek a szerepek, nem tudni kinek kellene, vagy inkább kellene-e egyáltalán szurkolni.

A Téli menedék elemei gond nélkül szállítják le azt a horrort, amit manapság nagyon kedvel a kritika és a közönség egyaránt. 

A főszereplők alakítása, Thimios Bakatakis képei, Danny Bensi és Saunder Jurriaans szólamai, alles zusammen a technikai stáb hiánytalan audiovizuális csomagba helyezi a rendező-író duó által papírra vetett feszültséget. Keough szociopata arcjátéka, a fény-árnyék játék és a lassú ütemű ambient hangvilág elegyének köszönhetően a Téli menedék nem csupán üres tisztelgés a műfaj nagyjai előtt. Az erdőszéli kabin cellaként hat a hősnő elméjére, épp úgy, mint a Ragyogás Jackjére, a történet misztikus, okkult expozíciója egy, az Örökségből is ismert utat jelöl ki, míg a kísérteties hangulat és megvalósítás (na, meg persze egy konkrét cselekménymozzanat) a félelemnek egy olyan formáját ülteti a nézőbe, ami mintha Más világi lenne. 

A rendezők játszanak a nézői figyelemmel: egymás után érkeznek az olyan képek, amikről piszok nehéz eldönteni, hogy valóság vagy fikció. A cselekmény is ekképp tartja fenn a kíváncsiságot, bizonyos tettek és szavak elbizonytalanítanak afelől, hogy a szereplők aktív alakítói vagy passzív elszenvedői a narratívának. 

Ezek a tényezők, kiegészülve az esztétikai és tematikai elemekkel egy banális tény megállapításához vezet: a Téli menedék ugyanaz a film, mint a Jó éjt, anyu! 

Ezzel önmagában nincsen probléma, hisz nem bűn újrafőzni a jól bevált receptet. Egy nagy különbség mégis van, a high conceptet illetően. Míg a 2014-es alkotás a bálványimádat megtévesztő képzettársításra hívja fel a figyelmet, addig a Téli menedék felvetése a bűnbeesést taglalja. Bűnbe esik az apa, amiért egy szent köteléket vágott el, bűnbe esnek a gyerekek, amiért ezt önzőségből nem fogadják el, és bűnbe esik Grace is, mert erre volt predesztinálva apja vétke miatt. Emiatt mindnek vezekelnie kell és meg is teszik. Magyarán a csavar éppen a csavartalanságban rejlik. 

A Téli menedék tehát rezonál az alkotók ars poeticájával, ez azonban nem jelenti, hogy ők nem estek volna bűnbe. 

A Jó éjt, anyu! cselekményének íve a szereplők mentális állapotának függvényében haladt, a gyász húzta a szabályokat, azt, hogy mi történik meg a vásznon és mi nem. A Téli menedék esetében a történet motorja hibás döntések sorozata, aminek az alulírott forgatókönyv ágyaz meg. Az cselekményt beindító esemény (az anya viselkedésének) okairól szemernyi információt sem kapunk, így üres tettet hajt végre, ami nélkül nem kezdődne meg a sztori. Az apa hirtelen távozása információ hiányában, az írói munkáját figyelembe véve egy összeegyeztethetetlen lépés, amire azért van szükség, hogy eljöjjön az első dilemmapont. A gyerekek vicce, annak fényében, hogy kutatómunkát végeztek jövendőbeli mostohaanyjuk életéről és a jellemük megismertetése után, ellentmondásos és indokolatlan. Persze csak, ha a krízis elérését nem tekintjük annak. 

Ami pedig eztán következik, hívhatjuk sorsszerű véletlennek, a végkifejlet késleltetésének klisés megvalósításának. Az apát egy hókotró állítja meg siettében, Grace a kiskutyáját teljesen random találja meg a többhektárnyi területen, a gyerekek pedig, minő fordulat, beleragadnak a hóba. A forgatókönyv elhasalása végül a záró képben válik kézzelfoghatóvá, amely egy tucathorrorok által már ezerszer használt építőelem. Egy történet ugyanis akkor ér véget, amikor szereplői, ilyen vagy olyan módon elérik a céljaikat. Vagyis, ha egy olyan filmet nézünk, ami arról szól, hogy egy embernek fel kell mennie egy lépcsőn, akkor annak addig kell tartania, amíg az utolsó fokot meg nem teszi, nem az utolsó előttiig. Ekkor válik mindeggyé, hogy a lépcső hova vezet. 

Ilyen módon a Téli menedék alkotói egy önmagába visszavezető Penrose-lépcsőt tesznek meg. A bűnbeesés kiváló, atipikus történetét kívánják elmesélni atipikus filmkészítési elvük szempontjából bűnösen, azzal, hogy engednek a kommerciális hozzáállásnak. Ennek eredménye, hogy a film olyan, mint a külső rétegében friss és ropogós gyümölcs, amibe beleharapva érezzük, hogy bizony már többnapos.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com