Kritika

Akció, színek, cringe – A Mitchellék a gépek ellen

A Gravity Falls és A Legó-kaland alkotóitól akciódús móka érkezik: az A Mitchellék a gépek ellen című animáció színpompás és tartalommal zsúfolt, viszont – sajnos vagy sem – erősen épít a kínosság érzésére.

Egy kissé fura, kissé diszfunkcionális, azaz filmes mércével épp képernyőre szabott család elindul egy nagy utazásra, azonban közbeszól a robot-apokalipszis: az idióta/odaadó szerepek határán mozgó családtagoknak fel kell ismernie a szeretet erejét ahhoz, hogy legyőzhessék a gépezetek által elindított világvégét.

Egy szándékosan bolondos animációs filmhez nem is kell jobb alapanyag. A Mitchellék a gépek ellen pedig jól bánik ezzel az alapanyaggal, beleszövi a generációk közötti viselkedésbeli szakadékot és a technikának a társadalomra gyakorolt jó és rossz hatásait, és mindezt egy vakmerő animációs stílussal ötvözi; tl;dr: jó animációs film,

a felnőttek elgondolkodhatnak rajta, a gyerekek végigkacagják.

A legtöbben. Sajnos nem mindenki. És ahhoz, hogy kibontsam a tl;dr-t, magyaráznom kell, hiába a nyílt magyarázat a véleménycikk-műfaj második legkerülendőbb eleme (az első: sose implikáld, hogy hülyének nézed az olvasót).

Két fogalom írja le, mi a baj a filmmel. Az egyik a cringe, magyarul talán „kínos borzongás”: az az érzés, amikor valami rettentő kínos dolog láttán magad is összerándulsz. A cringe a vígjátékok régi és hatásos eszköze, eladdig, hogy a cringe comedy maga is alműfajnak számít (példa: The Office).

A másik a vicarious embarrassment, avagy „szekunder szégyen”. Ez a rendkívül kellemetlen érzés csak az emberek egy részének ismerős, a legtöbben nem élik meg erősen (vagy egyáltalán). Így írható le: te magad, a néző is lelked mélyéig átérzed azt a szégyent, amit valamilyen kínos helyzet vagy viselkedés miatt a szereplőnek kell(ene) éreznie. Vannak nézők, akik képtelenek cringe comedy-t nézni, oly erős számukra az érzelmi gyötrelem – mintha csak ők maguk szerepelnének abban a bizonyos helyzetben.

A Teljes kikapcsolódás pedig cringe comedy,

már amennyiben a főszereplő család tagjait leginkább kínos, szociálisan fura, szégyent ébresztő viselkedésekkel tipizálja. Ráadásul a film összekeveri az érzelmi éretlenséget a weird és quirky („fura, bizarr, különc”) jellemvonásokkal; a Mitchell család nem fura vagy különc, hanem az őszinte kommunikációra való képtelensége miatt elnyomott érzésekre és passzív-agresszív manipulációkra épít (azaz szociálpszichológiául: játszmázik). Nem épp a legjobb példa a gyerekek és tinédzserek számára. Az erre adott nézői válasz egy jó csomó nézőben pedig a szekunder szégyen lesz. És ők a falat fogják lekaparni a filmtől.

Én sajnos erősen érzem a szekunder szégyent, de nemcsak a szereplők, hanem – filmkritikai tudásom és érzékem lassú fejlődésével – gyakran még a rendező helyett is egy-egy filmben holmi kevéssé sikerült jelenet alatt. Ennélfogva:

1) a következő, kritikusi objektivitásra vajmi kevéssé alkalmas módon néztem végig a Teljes kikapcsolódást: előbb csak el-elnézegettem a monitorról, aztán arra vágytam, hogy bárcsak lenne valami más dolgom, aztán a sokadik olyan jelenet után, ahol érzelmes alapigazságokat megható zenére mondtak bele a kamerába, és aztán lezárták egy poénnal, inkább átváltottam munkahelyi emailekre;

2) amikor folytatódtak az érzelmes-zenés kamerába-beszélős jelenetek, kínomban átkattintottam erre a bekezdésre, csak hogy kiírjam magamból a cringe-t;

3) és megállapítottam, hogy szegény filmhez nem én vagyok a megfelelő kritikus.

Márpedig A Mitchellék a gépek ellen objektíven jó film

– ez a lényege az egész magyarázatnak: bár én rühelltem, a legtöbben kiváló szórakozást találnak majd benne. Leginkább a kora-tizenéves korosztály, akinek vizuális és ritmusérzékét a leginkább tükrözi a film, de sok olyan felnőtt is, akiben nem él a szekunder szégyen, viszont fogékony az explicit társadalomkritikára.

Az A Mitchellék a gépek ellen a Sony Pictures Animation gyártásában Mike Rianda és Jeff Rowe írta és rendezte is: ők ketten írták korábban a 2010-es évek egyik legeredetibb, legnépszerűbb animációs sorozatát, a Gravity Fallst, de rendezőként most szerepelnek először. A producerek (és a film eredeti kiötlői) pedig nem mások, mint Phil Lord és Christopher Miller, A Lego-kaland, a Derült égből fasírt 1-2. és a Pókember: Irány a Pókverzum! megalkotói. Noha már 2020 elején moziba szánták a filmet – még egy utalás is van a filmben arra, hogy 2020-ban játszódik, viszont a járványra semmi –, az elmúlt év eseményei miatt folyamatos csúszásokat szenvedett a bemutató és végül (limitált amerikai moziforgalmazás mellett) a Netflixen kötött ki.

Az erős szerzői kézjegy meglátszik a film a számos aspektusán.

Meglátszik a bizarr történeten: nem érezni, hogy egy stúdió fókuszcsoportokra szabta volna rá. Meglátszik azon, hogy A Mitchellék a gépek ellen néhol meglepően eredeti karakter- és produkciós dizájnnal bír (bár emlékeztet az alkotók korábbi munkáira: a szereplők testarányai és mimikája pl. a Derült égből fasírtra, a neon színvilág a Pókember- és Lego-filmekre). És persze érződik az is, hogy a producerduó, Lord és Miller korábbi munkáikban a temérdek verbális és vizuális poénhoz szoktak; csak a képen feltűnő gegek több megnézésre elegendő felfedeznivalót nyújtanak itt is.

Emellett A Mitchellék a gépek ellen vizualitása merész és újító. Beépíti az animációba a nethez és a szociális hálózatokhoz szokott korosztály ízlésvilágát és kommentárként használja: például törött szívecskével jelzi a szomorúságot, másodpercekre bevágott ironikus-amatőr betétekkel oldja fel az érzelmileg mélyebb jeleneteket. Sőt, a film mérhető részét teszik ki a főszereplő tinilány YouTube-csatornájára készült videók bevágása,

szintén látványosan a Z-generáció ízlését tükrözve.

No és a film éppolyan meta, mint a Lego-darabok: szabadon válogat a családi útifilmek, az apokalipszis-filmek és a sci-fi paneljaiból, gyakran ki is kacsint a megidézett (lerabolt) elődökre.

Ámde. Bármennyit is dicsérem az alkotói szabadságot és kreativitást, azért ez a film még mindig hollywoodi stúdiófilm, tehát a maga keretein belül értelmezendő a szabadsága – semmi köze az olyan valóban szabad animációkhoz, mint akár csak a Laika stúdió munkái (és a valódi szerzői animációs filmekig el sem megyek az összehasonlításban). Vannak dolgok, amiket a film látványosan nem engedhet meg magának, a biztonságos családbarátság nevében. Ott van aztán a „gyereknek szóló kaland” és a „felnőttnek szóló mondanivaló” keveréke, amit például a Pixar kísérletezett tökélyre; meg a korosztályok számára eltérően regisztráló, kikacsintós poénok… Ha az ember ellátogat, mondjuk, egy Anilogue-ra, ott érzi csak át: mindaddig, amíg hollywoodi stúdió-animációkat lát, voltaképpen

ugyanazt a receptet látja kissé más összetevőkkel, ám érdemi variációk nélkül.

(De ezzel nem szidom Hollywoodot. Ugyanez a helyzet az animével is a saját világán belül, meg, gyanítom, mindennek a kilencven százalékával.)

A rengeteg tehetség, ami a film mögött áll – és ami korlátok nélkül utat is lelt a filmbe, vizualitástól a forgatókönyvig – mindössze egy hátránnyal jár: ez egy iszonyúan sűrű alkotás. A maga 110 percét az őrületig átható, szakadatlan vizuális hiperaktivitásával olyan iramot diktál, ami komolyan fárasztó lehet a felnőtt néző számára.

De hát sose legyen nagyobb baja egy alkotásnak. Elég mondanivalót szőttek a filmbe a társadalom és a technológia kapcsolatáról, a korosztályok között fennálló technológiai szakadékról, a családok mindennapos problémáiról ahhoz, hogy a felnőtt ész és a nyitottabb gyermek is találjon benne kapaszkodnivalót. És aki túléli a szekunder szégyent, annak pompás szórakozás.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés