Kritika

Életképek egy sötétebb jövőből – Ten Years: Japan

Ten Years: Japan

Riasztó társadalmi változásokat és sorsokat felvonultató rövidfilmek hatásos füzére a Ten Years: Japan, ami egy ország filmeseinek legbensőbb félelmeit ábrázolja hazájuk jövőjét illetően.

A rövidfilm trükkös és kétélű fegyver a filmkészítésben. Lehet azt mondani, hogy a költségvetési és koncepcióbéli korlátok azok, amik a másfél óra helyett inkább a húsz perc felé terelik az alkotóit, de ez legtöbbször nem igaz. Sokkal inkább abban hisznek, hogy a rövidebb, tömörebb elbeszélésmód hatásosabb, és ezért az üzenet is még erőteljesebben képes átjönni a nézőnek. Mert egy jó rövidfilmnél tényleg nem lehet felesleg, minden jelenetnek, minden képkockának sallangmentesnek, célratörőnek kell lenni, hogy üssön és működjön. Nem egyszerű feladat ez, különösen akkor, ha fajsúlyos társadalmi témákat kíván feltérképezni egy adott kisfilm.

Szerencsére a Ten Years sorozat szellemi atyjai és az epizódok írói-rendezői nagyon is tudják, mit akarnak mondani. A koncepció még 2015-ben indult el a Ten Yearsszel: öt fiatal hongkongi filmrendező kapta azt a feladatot, hogy készítsenek egy-egy rövidfilmet, melynek témája az volt, hogy milyennek képzelik a városállam jövőjét tíz év múlva. Az eredmény nem meglepő módon erősen pesszimista disztópiákat ábrázolt, melyben Hongkong már meglévő problémai (az egyre súlyosabb kínai nyomás, a szegények és gazdagok közötti szakadék, a hajléktalanság) még riasztóbban jelentek meg.

Ez a minden szempontból rizikós vállalkozás meglepő anyagi és kritikai siker volt, így Hongkong után Tajvan, Thaiföld és Japán fiatal filmesei is elkészítették a saját változatukat.

Ten Years: Japan
“Data”

A Ten Years sorozat különlegességét az adja, hogy minden ország más és más problémákkal küzd, az ábrázolt kisfilmek pedig azt mutatják be, hogy ezekhez miként állnak hozzá, miként oldhatják meg. Ahány ház, annyi szokás, de a Ten Years sorozat minden darabjában vannak visszatérő és közös, akár univerzálisnak is mondható témák, amiket még mi, nyugatiak is egyre nyomasztóbban érzékelhetünk a saját mindennapjainkban. Ide tartozik a személyes szabadság és az életünkbe egyre jobban beszivárgó technológia közötti ellentét, a politikai autoriterizmus megerősödése, vagy a vagyoni-társadalmi különbségek egyre durvább szétnyílása.

A Ten Years: Japannak nem meglepő módon az élet minden területére behatoló, rohamosan terjeszkedő technológia az egyik legfontosabb témája, de a szerkezetét alkotó öt kisfilm mindegyike egy-egy sajátos problémakört vesz nagyító alá. Ami igazán emlékezetessé és azonnal átélhetővé teszi mindegyiküket, hogy egyik sem tűnik túlságosan disztópikusnak, elrugaszkodottnak. Sokkal inkább az adott probléma megoldására hozott kísérletek végpontjának, egy teljesen realisztikus, mégis hátborzongató jövőképnek. Az öt rendező nem kioktatni, hanem inkább figyelmeztetni kíván, hogy mi az az irány, ahová talán nem kéne elindulni.

Ha a technológiával járó morális dilemmák felvetéséről van szó, akkor a Ten Years: Japan nem is indulhatna gyomorbavágóbb módon.

Ten Years: Japan
PLAN75

Chie Hayakawa rövidfilmje a PLAN75 ugyanis a kórosan elöregedő japán társadalom és az eutanázia témáját hozza közös nevezőre. Jövőképében a kormány kidolgoz egy szociális programot, mely megadja a 75 év felettieknek a lehetőségét, hogy békésen és fájdalommentesen, szabad akaratból véget vethetnek életüknek. Ezzel megkímélve magukat a hosszú szenvedéstől és családjuk megterhelésétől. A rövidfilm nevetlen főhőse a program népszerűsítésében vesz részt, de mikor idős édesanyjának demenciája egyre rosszabbá válik, kénytelen szembenézni munkája és a program ellentmondásosságával.

A többi rövidfilm hasonlóan erős koncepciókból épül föl: Yusuke Kinoshita a tudás alapúságra és a társadalmi hasznosságra épülő japán oktatási rendszert viszi el a végletekig a Mischievous Alliance-ben, melyben mesterséges intelligenciák felügyelik az iskolások tetteit és gondolatait. Az individualitás és az egyéni vágyak háttérbe szorulnak, a gépek mind előre meghatározott sorsokat jelölnek ki a gyerekeknek, akik egy áramszünetet kihasználva lázadnak fel. A harmadik epizód a „Data” a digitális tér és a valódi én közötti határok elmosódását, a személyes emlékek és emberi kapcsolatok képlékenységét ábrázolja egy kamaszlány története által. Aki édesanyja digitálisan is hozzáférhető emlékei után kutakodva lel rá olyan családi titkokra, amik egész életét alapjaiban rengetik meg.

Az utolsó két epizód pedig két olyan félelmet jár körül, amik már évtizedek óta meghatározó témák a szigetországban.

Ten Years: Japan
„The Air We Can’t See”

A nukleáris katasztrófa fenyegetése (ami Fukushima óta csak még relevánsabb lett) és a második világháború után hosszú ideig szunnyadó militarista nacionalizmus váratlan megerősödése. Előbbit („The Air We Can’t See”) egy földalatti városban élő kislány szemein keresztül éljük át, aki a gyermeki fantázia és egy titokzatos barát által próbál a valóság elől elmenekülni. Az utóbbit feldolgozó, záró etűdben („For Our Beautiful Country”) pedig egy, a Védelmi Minisztériumnak dolgozó kisember nyer új perspektívát a háború mindenkit érintő hatásáról, egy idős plakáttervező asszony meglátogatásakor.

A koncepciók ötletesek, elgondolkodtatóak, de nemcsak ezek teszik erőteljessé a Ten Years: Japant, hanem az elbeszélés módja és mikéntje is. Az egyes epizódokat megalkotó öt fiatal, a híres rendező Hirokazu Koreeda segítsége és felügyelete alatt dolgoztak, és a Bolti tolvajok direktorának hatása nagyon erősen érződik az összes rövidfilm stílusán. Visszafogott, csöndes, bármiféle eltúlzott melodrámától vagy hatásvadászattól mentesen, lassú, sokszor merengő mégis határozott tempóban csordogáló történeteket látunk.  Hitelességük pont az által jelenik meg, hogy a bennük ábrázolt világ már teljesen természetesnek hat, a benne élő ember már hozzászoktak, alkalmazkodtak az adott viszonyokhoz (vagy legalábbis próbálnak).

Ten Years: Japan
„For Our Beautiful Country”

Ennek megfelelően nincsenek nagy stilisztikai vagy vizuális különbségek az öt epizód képi világa és rendezése között. Természetes fényviszonyok és tompa színvilág dominál, amit csak időnként tör meg néhány hatásos természeti nagytotállal, sokkal meghatározóbbak a karaktereket képileg is bezáró kompozíciók. A naturalisztikus látványhoz hasonlóan természetes és hiteles színészi játék társul (különösen az első epizódban szereplő öregek, akiket valószínűleg tényleg az utcáról hoztak be a castingosok). A zenei aláfestés minimális. A rövidfilmek átgondoltan és logikusan viszik végig a cselekményt, végkifejletük legtöbbször nyugtalanító és kevéssé reménykeltő.

Ha lehetne egy szóval jellemezni a Ten Years: Japant, akkor az az egyensúly lenne.

Egyensúly a témák ízléses mégis húsbavágóan érzékeny tálalásában, egyensúly a rendezésben, az epizódok hosszában (egyik sem érződik se elkapkodottnak, se túlnyújtottnak). Az antalógiafilmek összes rákfenéjét sikeresen elkerülni, minden darabja tökéletesen a helyén van, súlya van, mondanivalója van. Nemcsak a japánoknak, hanem mindannyiunk számára is. A technológia áldásos dolog, viszont mégiscsak az emberi természet formálja igazán, hogy mit tehet a társadalommal. Ne egy szimpla Black Mirror utánérzésre gondoljunk, annál sokkal többet nyújtó és mélyebb élmény.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com