Kritika

Érezni kell, nem érteni – Tenet

john david washington

Christopher Nolan filmjei mindig rólunk, az emberi esendőségről, bűnökről, szeszélyekről és ezek globális következményeiről szólnak, csak leplezi a furmányos felszín. A Tenet agyas, aktuális, akciódús és meglepő módon még humora is van.

Az elmúlt hónapokban a Tenet önmagán túlmutató jelentőséget kapott, szimbólumává vált a reménynek, hogy a koronavírus-járvány véget ér, az élet visszatérhet a normális kerékvágásba, a nézők pedig a mozikba, megnézni az év egyik legjobban várt szenzációját. Mindeközben szinte semmit nem lehetett tudni arról, hogy milyen film lesz ez. Míg általában nem szerencsés, ha egy alkotást ekkora elvárások öveznek, Christopher Nolan filmje elbírja ezeket a terheket, illik is hozzá a messianisztikus szerep, még akkor is, ha ezúttal kevésbé mély és összeszedett darab került ki az időkavarós, látványorientált, mindfuck filmek mesterének kezei közül.

A Tenet még talán annál is bonyolultabb filozófiai és fizikai törvényekkel játszik el, mint Nolan korábbi filmjei, azonban az érthetetlen felszín alatt egyszerűbb mondanivaló, üzenet bújik meg.

Nolan ismét az időt állítja főszerepbe: míg az Eredetben az álomrétegekben különböző gyorsasággal telő idő adta meg a cselekmény rafinált hátterét, a Csillagok között a fekete lyukak segítségével az idő egymásra rétegződő, átjárható dimenzióira építkezett, a Dunkirk pedig a három történetszál spirális bonyolításával hozott zavarba, a Tenet újdonsága az idő visszafordíthatósága.

Az úgynevezett inventorok segítségével tárgyak és emberek útja fordítható meg, az így létrejött inverzek pedig a lineáris idősíkokban járják a saját útjukat. A rendező-forgatókönyvíró ezúttal azonban mintha meg sem próbálná megértetni a nézővel a jelenség működési elveit: egyszerűen nem hagy rá időt (elkerülhetetlen szóvicc), hogy elsajátítsuk a Tenet világának szabályrendszerét, ami ráadásul menet közben is változik. Hiszen az időbe vetve bővül a szereplők tudásmennyisége és technikai felkészültsége is. A szélsebes tempónak köszönhetően a két és fél órás játékidő észrevétlenül elröppen, a kérdés ezek után csupán az, hogy

van-e olyan néző, aki első látásra tökéletesen tudja követni a Tenetet?

A paradoxonjait nem is titkoló film mellett szól, hogy csak ezt az egy sci-fi elemet, pontosabban a gyakorlatba átültetett elméleti fizikatételt vonja be az általunk ismert valóságba, így a Tenet világával is nagyon könnyű azonosulni, akárcsak Nolan korábbi filmjeiével. A rendező ismét olyan világot teremt, ami akár a sajátunk egy titkos rétege is lehet fegyverkereskedőkkel, plutóniummal, ügynökökkel, zsoldosokkal, szupergazdag elittel, akik szó szerint azt tesznek a minket körülvevő környezettel és önmagukkal, amit akarnak.

Ebből a gondolatból bontakozik ki a film mondanivalója is, ami ugyancsak az Eredet és a Csillagok között kérdésfelvetéseit idézi: mintha az Eredet kicsiben, a Csillagok között pedig nagyban játszaná le azt, amit a Tenet középutasan. Az egyéni megalománia, birtoklásvágy és annak globális következményei adják a Tenet gerincét – konkrétabban pedig a félelem a jövőtől, ami nem is lehetne aktuálisabb.

Mi lehet a megoldás a jelen problémáira? Mintha a Tenet az őszinte emberi érzelmekben és a barátságban (igen, ebben) találná meg ezt, amelyek melegséget hoznak a világot átható ridegségbe (bár egyes vélemények ridegnek bélyegzik a Tenetet, valójában nem a film az, csak az ábrázolt világ). Eközben viszont a Tenet univerzuma egy furcsa, kémfilmes, James Bond-szerű közeg (Nolan gyakran hangsúlyozza a vonzalmát a franchise-hoz) kiugróan túlzó, komolyan vehetetlen egysorosokkal, megjósolható fordulatokkal, elhaló mellékszálakkal és egy James Bond-i kaliberű, jellemű, motivációjú „főgonosszal”, akit nehéz komolyan venni. Míg az Eredet vagy a Csillagok között egy ilyen karakter nélkül, általánosíthatóbban, árnyaltabb jellemek küzdelmeként is jól működött, a Tenet esetében néha nehéz elhinni, hogy komolyan az történik vagy hangzik el a vásznon, ami. Ez a különös hangnem pedig kissé egyenetlenné teszi a Tenetet.

A Tenet is lehetne ijesztően komoly és egyben megindító ökofilm, mint a Csillagok között, de gyakorlatilag egyetlen mondattal elintézi ezt az olvasatot, ugyanakkor a személyes síkot sem hagyja kiteljesedni, ahogy az Eredet tette. Mivel tehát mindkét megközelítésmód sántít, a Tenet voltaképpen az akcióról szól.

Nolan filmje akciófilmnek kiváló, bárcsak minden akciófilm ilyen lenne!

Felnőttként kezeli a nézőjét, munkát ad neki, miközben az élmény intenzitása néhol a Dunkirkhöz mérhető – az elsőszámú főszereplő pedig itt is maga az esemény. Azaz az idő, az idővel és az időben játszódó akció, hiszen Nolan a ravasz időkezelést ezúttal is az akciójelenetek koreografálásában kamatoztatja. Az előzetesekben is látható autópályás jelenet kiemelkedő, de a nyitó- és a zárószekvencia is csodálatos. Az időben balettozás ismét arra hívja fel a figyelmet, hogy az idő csak egy konstrukció, s mint ilyen, tetszőlegesen manipulálható, értelmezhető, illusztrálható a működése.

Az Ókorból ismert sator-négyzetben szereplő palindromok mind fontos szerephez jutnak a Tenetben.

Ezúttal azonban mintha Nolanben az összegző szándék is működne, az legalábbis egyértelműnek tűnik, hogy még egy hasonló filmet már nem készíthet. A korábbi filmjei finom megidézése, illetve az Eredet és Csillagok között gondolatkörének ötvözése akár egy trilógiát is kirajzolhat. Nagy kérdés tehát, hogy a még mindig csak ötvenéves rendező milyen úton megy tovább.

Más jellegzetességek is utalnak arra, hogy a Tenet elment a falig,

és Nolan útja folytathatatlan. Ezek pedig a film posztmodern önreflexiójából eredő kiszólások, beszólások – kevésbé jóhiszeműen öncélúskodásnak is bélyegezhetjük, ami történik. Sir Michael Caine egy Sir Michael nevű karaktert játszik, gyakorlatilag azért, mert neki minden Nolan filmben szerepelnie kell. A Tenet olykor gúnyt űz önmagából és a nézőjéből is, hiszen a főszereplők sem mindig értik, hogy mi történik – ebből pedig meglehetősen váratlanul egy száraz, de feloldást hozó humor is fakad. Mint az időforgatás kapcsán el is hangzik a filmben, ezt nem érteni kell, hanem érezni – erről pedig nehéz eldönteni, hogy a néző lebecsülése vagy önbírálat.

Mindenesetre ha „csak” érezni próbáljuk a Tenetet, úgy igazán magával ragadó élmény, de nehéz elhallgattatni azt a belső hangot, hogy eközben lemaradunk az „igazi” Tenetről, hiszen jóval butábbak vagyunk, mint Nolan.

Szintén jellegzetesen posztmodern, pynchoni félelemforrás az entrópia, amely ellen ez a bizonyos inverzió is küzd, az pedig legkésőbb a Rosencrantz és Guildenstern halott óta ismert dilemma, hogy lehetünk-e a saját történetünk főhősei. John David Washington ugyanis egy Főhős nevű karaktert alakít, a film egyik kérdése pedig voltaképpen az, hogy kiérdemli-e ezt a jelzőt, avagy nevet. Ha hozzácsapjuk azt a nagyon meta információt, hogy a sajátos karakterű Washington gyakorlatilag élete második nagy szerepét játssza a BlacKkKlansman után, máris messzire kalandoztunk a Tenet akcióorientált olvasatától.

Kalandozni pedig érdemes a Tenetben, hiszen Nolan ismét gondolkodásra invitál, a látványorgia mögé is betekintést enged, csak bírjuk szusszal.

A Tenet ugyanis semmiképpen nem rossz film, csak Nolan brutálisan sűrű, egyre magasabbra törő életművén belül szorul a másodvonalba. Az pedig minden sutasága ellenére is nagy eredmény, hogy ahogyan Nolan összes filmje, a Tenet is újranézésre invitál, és ki tudja: lehet, hogy a többedik megtekintés során egy teljesen másik Tenetbe térünk vissza, mint amilyent ismertünk.

Avatar

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya