Kritika

Sár mélyéről, jég alól – Természetes fény

Nagy Dénes első nagyjátékfilmje, a Természetes fény néhány jelentéktelen figura jelentéktelen haditevékenységén át érzékelteti a második világháború iszonyatát. 

Bár egyes döntéshozók és társadalmi csoportok tisztán heroikus magyar történelmi filmek után vágyakoznak, efféle kurzusfilmek helyett az alkotók láthatóan szívesebben foglalkoznak olyan bonyolult lélektani helyzetekkel, amelyek valami mélyebbet és igazabbat tárnak fel a magyar történelemről és ezen keresztül természetesen a jelenünkről is. Az elmúlt bő egy évben olyan múltban játszódó rövidfilmek állítottak a középpontjukba hagyományosan negatív színben feltüntetett figurákat, mint a Szabadok (egy fiatal BM-est ’56-ban) vagy a Rododendron (egy besúgót a rendszerváltás idején), így akaratlanul is az agresszorokkal azonosultunk, akik természetesen maguk is kényszerpályán mozognak, a körülmények foglyai.

A kortárs filmcsoport legragyogóbb példája pedig természetesen a Saul fia, amelyben a mindkét oldal által lenézett, a holokauszthoz sajátos módon asszisztáló Sonderkommando egy tagja nyer arcot és küldetést. A Természetes fény szereplői szintén parancsra tesznek szörnyűségeket a második világháborúban, amikor partizánokra vadásznak az orosz civilek között, ám a számvetés keserű feladata ezúttal inkább az utókorra hárul.

A Saul fia nyílt térbe, saras-jeges nyírfaerdőkbe áthelyezett változatán túl a Természetes fény eszünkbe juttathatja Jancsó Miklós klasszikus korszakát is. A világháborús, szovjet környezet hasonlósága mellett itt is ugyanúgy a „fortélyos félelem igazgat”, de kevésbé elvek, elnyomók és elnyomottak absztrakt küzdelmét látjuk, sokkal inkább valódit. A partizánvadászat is emlékeztet a Szegénylegények betyárvadászára, csakhogy ezúttal a „kakastollasokkal”, a civil lakosságon hatalmat gyakorló elkövetőkkel kell azonosulnunk. Így

aki a magyar virtus ünneplését vagy ellenkezőleg, az áldozatszerep tiszta átláthatóságát várja a filmtől, azt könnyen zavarba ejtheti Nagy Dénes rendezése.

A Závada Pál azonos című regényének egy részletét adaptáló Természetes fény ugyanis a megszálló magyar hadseregről szól, amely a német csapatok tevékenységét segítette a Szovjetunióban, és amelyről általában nem sok szó esik. Ha második világháború és Szovjetunió, akkor Don-kanyar és totális pusztulás. Ha pedig megszállás, akkor a mi szovjet megszállásunk. Miközben egyesek „magyargyalázást” kiáltanak, joggal merül fel a kérdés, hogy a szovjet megszállásról ki fog filmet készíteni? A válasz azonban kézenfekvő: majd „ők”. Hiszen ezt a gesztust az elkövetőknek érdemes megtennie a feloldozás reményében.

Természetes fény

A Természetes fény afféle szerepet tölt be, mint a Hideg napok (amelynek délszláv párfilmjére azóta is várunk): a szembenézés, feldolgozás lehetőségét adja meg egy olyan helyzetben, ahol csak rossz döntéseket lehetett hozni, amelyeket még fokozott az emberi gyarlóság, az információhiány, az ideológia súlya, a hierarchia kötöttsége és a vakvéletlen. Mert

a történelmi filmeknek igenis ez a funkciója, az empatikus és szigorú mélyfúrás a kollektív emlékezetbe, nem a talmi győzelmekkel kábítás és a melldöngetés.

A berlini Ezüst Medve-díjas film talán kevésbé koncentrált és feszült, kevésbé ambivalens morálisan, mint a Saul volt, de helyette ad mást. A Természetes fény szép, szörnyű, elmélkedő, szűkszavú, mégis plasztikus. Egyszerű eszközökkel dolgozik, eleinte például alig hallunk beszédet, csak parancsszavakat, szitkozódásokat, majd félszeg, szűkszavú párbeszédeket és jelentéseket – mintha lekövetnénk a nyelvfejlődés történetét is, miközben közelebb kerülünk a maroknyi magyar honvédhez. A nyelv fejlődése elválaszthatatlan a társadalmi fejlődéstől, a szereplők civilizációt hoznak és rendet tesznek a jelentéktelen, világvégi orosz faluban – de milyen áron?

A törékeny béke természetesen hamar tragédiába fordul.

Tragédiába, méghozzá egy megfogható tragédiába. A Természetes fény különlegessége, hogy hősei kis területen járnak körbe-körbe, partizánok persze sehol, a körkörösség kilátástalan szimbolikusságán túl pedig ennek az a jelentősége, hogy a film egy láthatatlanul aprócska történetet ragad ki a világháború masszív, áttekinthetetlen és befogadhatatlan masszájából. Egyetlen falu és pár négyzetkilométer, pár tucat ember versus a végtelen Szovjetunió – Nagy Dénes a posztmodern csapdát úgy kerüli ki, hogy egy elmesélhető méretű történetet dolgoz fel, vagyis meglát egy történetet ott, ahol hagyományos értelemben véve talán nincs is – de az elmesélése által fontossá válik minden, ami itt zajlik. Semetka szakaszvezető ténykedése teljesen hétköznapi háborús ténykedés, a Természetes fény pedig nem a néhány hadieseménytől, kivégzéstől, konfrontációtól lesz drámai, hanem a hősei rezignáltságától, a rutinszerű erőszaktól, a lírai ellenpontokat kapó brutalitástól, a tragédiák mindennapossá silányulásától.

Nagy Dénes másik egyedi megoldása, hogy a filmben kizárólag ismeretlen arcok (jobbára határon túli, illetve nem hivatásos színészek) szerepelnek, akik közül többen nyelvjárásban beszélnek. Amellett, hogy ez hatalmas gesztus a nyelvjárási beszélők felé (hiszen végre nem népieskedő vagy komikus célzattal jelenik meg a dialektus a magyar filmben, hanem a maga természetességében, hitelességében),

a Természetes fény eléri, hogy valódi negyvenes évekbeli honvédeket lássunk a vásznon, ne pedig az őket játszó színészeket.

Másfelől a film azt a jellemzően hollywoodi gyakorlatot sem követi, amely szerint a háborús filmekben ki kell ragadni egy figurát az arctalan tömegből a híres, nagy csatákban a nézői azonosulásért – ez az erőltetett, mesterséges, emiatt sokszor félresikerült megoldás itt azért válik okafogyottá, mert ez nem egy híres, nagy csata, hanem egy névtelen villanás. Ezeknek az ismeretlen, jelentéktelen honvédeknek viszont ez a minden. És a Természetes fény elhiteti, hogy tényleg ez a minden. Nekünk az, értő nézőknek, jelöljön ez most bármekkora csoportot. Hiszen egy-egy figurával azonosulás helyett itt minden egyes szereplő: mi vagyunk.

A Természetes fény tervezett hazai mozibemutatója: 2021. szeptember 16.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés