A Terminátor 2. egy hibátlan akciófilm. Egyszerre képes arra, hogy felvállaltan faék-egyszerűségűnek tűnjön, közben mégis összetett gondolatokat közvetítsen. Ráadásul döbbenetesen aktuális 2017-ben.
Kezdjük rögtön egy vallomással: még sosem láttam a Terminátor 2-t. Még mielőtt kígyót-békát kiált az olvasó, szeretném tisztázni, hogy szerencsére a Filmtekercs.hu szerkesztősége elbírja, hogy nekem ne kelljen akciófilmekkel foglalkoznom. Más kollégáim valószínűleg pont úgy viszonyulnak mondjuk a chilei politikai krimikhez, mint én az akcióhoz. A néhány éve bevezetett szakosodás révén mindenki azon területen elemez, amiért egyszerre rajong és alaposan ismer, így a kritikáink rögtön két többletértékkel bírnak. A Terminátor 2. kapcsán rendhagyó módon csavartunk egyet, hiszen az évek alatt mindenki elolvashatott minden hagyományos tartalmat a filmről. Így kerültem én a képbe.
[mks_pullquote align=”left” width=”300″ size=”20″ bg_color=”#f4f4f4″ txt_color=”#000000″ txt_align=”center”]
Ma van 20 éve, hogy mind meghaltunk[/mks_pullquote]
A története persze előttem sem volt ismeretlen, a néhány homályos pontot gyorsan tisztázta az első pár perc. Sarah Connor (Linda Hamilton) narrációjában gyorsan megismertem a jövőt, amelyben a robotok háborúznak az emberekkel. A régmúltat, ahol a T-800-as modell (Arnold Schwarzenegger) megpróbálta likvidálni őt. Majd eljutottunk a jelenbe, ahol ugyanez a modell már azon dolgozik, hogy megmentse a nő tizenéves fiát, John-t (Edward Furlong) a jóval fejlettebb, T-1000-es modelltől (Robert Patrick).
A felállásból azonnal lehet következtetni a végkifejletre: a gonosz Góliátot le fogja győzni a jó Dávid, aki akár a saját életének (működésének) feláldozásával robotként az emberiség megmentője lesz. Az ezerszer látott történetbe azonban James Cameron (aki egyébként a forgatókönyvön is dolgozott) beemelt néhány mesteri csavart. Egyrészt a gonosz droidot rendőrruhába öltöztette, míg a jót bőrkabátba (erre még visszatérünk). A társadalom szélére sodródott karakterek megalapozottan félnek az erőszakmonopólium képviselőitől, így a rendőrként feszítő T-1000-estől is. John ösztönösen menekül minden zsarutól, hiszen balhés gyerek, voltaképpen ezért menekül meg a film elején.
Ezen felül pusztán a jelmez leosztásával a Terminátor 2. a magánszemély kontra hatalom dimenziójába kerül át, és ezzel a felállással sokkal könnyebb nézőként azonosulni.
Még nagyobb elismeréssel adózom a rendezőnek a karakterekért. Különösen azért, mert fejlődnek. A sérült, apakomplexusos tini a robot Gepettójaként megtelik felelősséggel, ami visszabillenti a megfelelő egyensúlyi állapotába. Jusson eszünkbe a jelleme kapcsán az a jelenet, amikor a tudós fiát kiviszi a szobából a Terminátor bőrvágása előtt!
A fiú tökéletes ellenpontja az anyának. Sarah karaktere megdöbbentően összetett, a vásznon ritkán mernek főszereplőnek választani egy ennyire sokrétű figurát. Sérült és megszállott nő, akiben összemosódnak a szerepek: anyaként a fiát kéne védenie, miközben tudja, hogy a gyerek egyébként is túléli az ítélet napját. A játszótéri látomás az ő kulcsjelenete. A megborult elméjében összemosódik a valóság és a fikció, a múlt, a jelen és a jövő.
Igazán persze maga a Terminátor viszi el a hátán a filmet, akinél a direktor a két másik karakter rögrealista megközelítésével szemben bátran eljátszadozott. A neve önmagában kiváló utalás Henry Ford első tömegtermékére, az autóra, mint az emberiség gépesítésének meghatározó eszközére. De ott van a robot ruházata: a napszemüvegnek az égvilágon semmi funkciója nincs, mégis hozzátesz. Emberibbé válik.
Ez különösen a film témájának függvényében megdöbbentő. Cameron egyrészről – Sarah Connor karakterén keresztül – folyamatosan szít a robotok és a mesterséges intelligencia ellen. A téma legfontosabb kérdését a nő szegezi a tudósnak: „Honnan tudhattad volna? Az olyanok, mint maga, fejlesztették ki a hidrogénbombát.” Közben pedig – a Terminátor révén – folyamatosan emberivé teszi a gépeket. Az antropomorffá válás folyamatában kulcsmomentum az agyonidézett elköszönés: „Hasta la vista, baby!”.
Cameron, bár nem foglal állást, rákényszeríti a nézőt a gondolkodásra.
És közben szembesít minket az együgyűségünkkel: ha egy robot szlenget használ és menő ruhába öltözködik, akkor támogatjuk kifejlesztését, ha pedig makulátlan külsejű rendőrként funkcionál, akkor ellenezzük a folyamatot. De a fegyverfejlesztés mindig így haladt: védelmi szándékkal dolgozták ki, majd támadólag használták. Ugyanez igaz lenne a mesterséges intelligenciára? 1991-ben mindez még sci-fi volt, most ott tartunk, hogy a Skynet a közelgő valóság: augusztus végén 117 tudós küldött petíciót az ENSZ-nek, hogy állítsák le a mesterséges intelligenciával felszerelt katonai fegyverek gyártását. Utóbbit hívjuk röviden robotoknak.
Minden felsorolt értéke ellenére sajnos – pontosabban: az én esetemben sajnos – a Terminátor 2. nem lép ki a zsáner kereteiből (teszem hozzá: valószínűleg nem is szándékozik.) A játékidő meghatározó részét teszik ki a fegyverek mutogatása. Engem egyébként sem lehet könnyen megvenni látvánnyal, különösen nem a puskák és robbantások váltogatásával. Cameron ebben a tekintetben is mélyen merít a világirodalomból, gondoljunk csak a kutatóközpont ostromát megelőző enumerációra! De ettől még ugyanazt a kettősséget éreztem nála, mint kollégám A fegyvertelen katonánál: a fegyverek veszélyéről regél, de közben azt élteti. De ez már csak fanyalgás a zsáner ellen, így inkább megfogadom a jó tanácsot: a suszter maradjon a kaptafánál.
https://www.youtube.com/watch?v=BubODEogK5A
